Református főgimnázium, Debrecen, 1941

9 biek közt ebbéli fejlettebb, vagy alantabb létét. A gazdák kisebb, vagy mélyebb tudománya mérlege az ország földművelési erejének. A vezérek több-kevésbb józan tanultsága s ügyessége pedig a nemzet támadó, vagy védő erejének mértéke (scálája). Végre a kormányzó, birtokosok, s így lefelé minden lakós a magok álláspontjokra alkalmas tulajdonok könnyebb vagy nehezebb súlya : az Egész valódi erejének, vagy várható kifejlődésének mérlege." — A tudományos emberfő a nemzet igazi hatalma. A közértelmesség „azon jel, melynél fogvást a bölcs a nemzeteket mázsálja". S az mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra, s így annál függetlenebb, szabadabb s erősbb a nemzet. Mindenkinek tehetségében áll tehát, akármily szerény helyet töltsön is be — nemzete erejét növelni. De ezt mindenki csak a maga munkaköre, hivatása tökéletes betöltése által teljesítheti. Ám a kötelességteljesítés, hivatásunk tökéletes betöltése csak egyik oldala nemzetünk iránti kötelességeinknek. Széchenyi a rendi társadalom hagyományain felülemelkedve sürgette mindenkinek idő, ész s pénzbeli tehetsége szerinti forró, állhatatos és áldozatos hozzájárulását a közjóhoz. A közösségért munkálkodás — szerinte — lelkünket az önbecsérzésnek azzal az édes csendjével tölti be, mely minden egyéb dolgaink végzését könnyűvé teszi. Nem ismer dicsőbb és férfihez méltóbb feladatot, mint embertársaink javának munkálását : mert az erénynek legnagyobb fénye az, hogy az erős nem egyedül akar megelégedett lenni, örvendeni, szerencsésnek érezni magát — ami magánosan lenni nem is tudna, — hanem hogy másokon is segíteni törekedik, s többeket kíván boldogságra juttatni. „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében !" Széchenyi István azonban nemcsak hirdette a hivatásbeli munka és áldozatos hazaszeretet igéit, hanem élete gazdag példaadásával meg is bizonyította tanításai mélyen átérzett igazságát. A hivatástudat s az életét és vérét nem kímélő áldozatosság szelleme serdülő korától késő öregségéig híven elkísérte. Előtte, nemcsak mint a napoleoni háborúk ifjú katonatisztje előtt volt ismeretlen a félelem. Megbízatását nemcsak ekkor teljesítette a reá leselkedő veszélyeken győzedelmeskedve, de a békés polgári életnek éppen úgy, még késő öregségében is félelmet és áldozatot nem ismerő katonája maradt, mint volt ifjan a csatatérnek. Amiről úgy érezte, hogy megvalósítása reá váró küldetés, mint kemény parancsot teljesítette áttörve minden akadályon. Lelke és teste gazdag erejét hivatása teljesítése közben az új Magyarországért folytatott örökös munkában és folytonos küzdelemben nemzete oltárán égette el. Nem a népszerűség, hanem a kötelességteljesítés szárnyain akart magasra emelkedni. A népszerűséget mindig feláldozta az igazságért. A jó orvos aggódó együttérzésével tartotta kezét nemzete üterén. Minden hiányt, minden hibát igyekezett föltárni, hogy így megkereshesse a hozzá szükséges orvosságot. Ezzel a jobb jövőbe vetett hittel, de néha a lemondás marcangoló önkínzásával átitatott munkának örökéletű, nagyszerű gyümölcse szíve vérével írt hatalmas irodalmi