Református főgimnázium, Debrecen, 1940

7 Vagy : Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csendesen és váratlanul Átölelt az Isten. Lehet-e költőileg szebben kifejezni az isteni kegyelemnek nyilvánvaló voltát, mint teszi itt és költeményeinek még sok más helyén Ady? Ha a költő lelkivilágába nem több, csak ennyi résen enged bepillantást a tanulónak az irodalomtanár, már maga prédikátorrá válik, s ér el annyi eredményt, mint akárhány egyórás igehirdetés. Az irodalomtörténet-tanár rendesen alsó osztályokban is tanít. Itt meg egyenesen lehetetlen meg nem találnia a vallással való szoros együttműködés útját. A tankönyvekben, mintegy párhuzamaként a bibliai történeteknek, készen kapja az erkölcsi mesék, mondák, legendák egész halmazát. Valamint a vallástanár nem lehet el ezeknek felhasználása vagy ezekre utalás nélkül, a magyar nyelvi tanár is csak mélyíti tanítását, ha ezekhez kapcsolatot keres a Szentírásban; s ha keres, talál. Nem tartom idegennek azt a gondolatot sem, hogy egy-egy erkölcsi igazság tárgyalásánál — ha egyébként arra megvan a tanárban a készség — olykor-olykor vétesse elő a gyermekekkel az énekeskönyvet, és énekelje el velük együtt az alkalmas énekverset. Ezzel az óráját nemcsak üdíti, de egyszersmind neveli is növendékeit arra az igazságra, hogy a Szentírás és az énekeskönyv forgatása nem kizárólag a vallástanár kiváltsága vagy kötelessége. A vallástan számára mégis a legértékesebb, szinte döntő az a segítség, melyet a természettudományok részéről nyerhet. Ennek hatóereje minden más tárgyét meghaladja. Félművelt körök, vagy a 18—20 éves ifjak még kiforratlan s azért a kétkedésre hajlamos elméje előtt igen tetszetős az a hamis jelszó, hogy a vallás és a természettudomány útjai annyira különböző irányúak, vagy éppen egymást keresztezők, hogy az egymással való találkozásnak még a lehetősége is eleve ki van zárva. Ebből természetesen csak annyi az igaz, hogy mindkét tudománynak megvan a sajátos területe, s ha egyik a másik területére az irányítás vagy tételkorrigálás célzatával átcsap, mint minden határsértés esetében, az összeütközés itt is feltétlenül kikerülhetetlen. Az az állítás azonban, hogy a természettudomány a lét minden problémáját egy minden okot és következményt egységbe foglaló végső ok nélkül, vagyis a ,,causa sui ipsius" nélkül meg tudná fejteni, már hamis, csak szavakkal játszás. Bizonyítja ezt egyszerűen az a körülmény is, hogy a természetbölcseleti rendszerek száma egész légió, éppen azért, mert a lét örök titkaiban való kutatás Isten létezésének elfogadása nélkül csak sötétben tapogatódzás. Szóval: a természettudományok istentelenek sem elméleti, sem gyakorlati téren nem lehetnek, csak természettudósok lehetnek ilyenek, ha ezek egyáltalán tudósoknak nevezhetők. Mert az igaziak, a nagyok, kivétel nélkül a legmélyebben vallásos lelkek. Ismeretes Kant klasszikus mondása : „Engem semmi sem emel úgy Istenhez, mint bennem az élő lelkiismeret, és felettem a csillagos égbolt." Diderot már szerényebb körből vesz példát, de szavai mögött szintén fenséges értelem rejtőzik : ,,A lepke szárnya, vagy a légy szeme elég