Református főgimnázium, Debrecen, 1940

8 ahhoz, hogy zavarba jöjjön az olyan ember, aki Isten létezését tagadja." — Heer Osvaldnak, a svájci nagy geológusnak a nyilatkozata pedig egyenesen kőbemetszésre méltó : „Minél mélyebben hatolunk bele a természet ismeretébe, annál bensőségesebb az a meggyőződésünk, hogy mind a természet, mind az emberi élet talányát csak egy mindenható és bölcs teremtőbe vetett hit tudja megfejteni; olyan teremtőnek hite, ki az eget és a földet örök idők előtt elgondolt terv szerint építette meg." A természettudományok tanárára a katedrán az ilyen hitvalló tudósok szerepe vár. Az nem elég, hogy a keresztyén világnézettel ellentétes tanokat nem hirdet. Azzal sem tesz eleget a hivatásának, ha a keresztyén vallás igazságai iránt a közömbösség kényelmes álláspontjára helyezkedik. Tőle a missziója pozitívumokat vár. Ne tartson tőle, hogy ez őt tudományos szabadságában a legparányibb mértékig is korlátozza ; ellenkezőleg : működésének még tágabb légkört biztosít. Mert arról van itt szó, hogy ne elégedjék meg csak a jelenségek konstatálásával, vagy azok összefüggésében csak a külső kapcsolatok felfedésével, hanem irányítsa rá a figyelmet az azok hátterében rejlő nagy kérdésekre is : mi a tünemények benső összefüggése, végső oka : értelme és célja? Csak egyetlen egy példát lássunk. Bámulatos : mire képes manapság a tudomány. A kémiai laboratóriumaiban ki tudja számítani, s az unciák milliomodrészű pontosságával meg tudja mérni, hogy egy gabonaszemben mennyi a fehérje, a mész, a víz és egyéb alkotórész ; sőt ennél is többre képes : csalódásig hű gabonaszemet tud előállítani. Mi hát annak az oka, hogy ez a gabonaszem a földben mégsem kél ki? Ilyen és ehhez hasonló kérdéssel tele van a természettudomány, s a tanár lelkületétől függ, hogy a természeti törvények mögött rá tudja-e eszmélteini a gyermeket és ifjút az örök Törvényadóra, a Bölcsre, a Hatalmasra, a Jóra, a Végtelenre, vagy pedig úgy vezeti át azt Isten fenséges, gazdag és csodával teli templomán, hogy a látnivalóktól annak szeme ugyan elkáprázik, de szíve érzéstelen marad s áhítatra nem hangolódik. Szerintem a természettudomány tanítása akkor éri el végcélját, ha a tanítvány el tud gondolkodni azon a fenséges törvényszerűségen, hogy pl. a tulipánhagymából sohsem csalán sarjadzik fel, hogy a só kristálya mindig a hexaéder formáját keresi, hogy a vándormadarak kalauz nélkül is ismerik a maguk útját, hogy a csecsemő lelkében már az öntudatlanság álmában Plátók, Shakespearek, Edisonok lángelméje szunnyadoz. Ha én, mint természettan-tanár, egyéni példaadásom és tanításom nyomán, el tudtam érni, hogy tanítványom áhítatos lélekkel áll meg a fűszál mellett, melynek tövében apró bogárcsalád lakik, szeret és létéért küszködik, vagy hogy az elemek csatái közt szent borzalommal érzi át saját kicsinységét, szóval : ha minden természeti jelenség mögött keresi a Kifürkészhetetlent, s ha megtalálta, boldogan nyugszik meg — akkor én teljes munkát végeztem : nemcsak a kétkedéstől mentettem meg az ifjút, de hitének erősítéséhez is hozzájárultam ; ez pedig azt jelenti, hogy hozzájárultam jövő boldogságához. Persze, a pénznek is két oldala van. Kárbaveszne a természettanár minden jóindulatú fáradozása, ha az ő és a vallástanár munkája közt a kapcsolat vagy laza, vagy semmilyen sem volna. Ügy értem