Református főgimnázium, Debrecen, 1940

6 ják, hogy a vallás minden időben a legegyetemesebben hat az emberi életre. Hol lehetne ennek kifejtésére (már csak általános életértékelési szinten is), a vallás jelentőségének kiemelésére jobb és szüntelen ismétlődő alkalom, mint olyan tanórákon, melyeknek tárgya többékevésbbé történelmi. Hiszen a történész, akár irodalom-, akár zene-, akár politikai historikus, még szándékosan sem kerülhetné ki, hogy a vallás művelődéstörténeti jelentőségét kellőképpen ne méltassa. Vond el a népek művelődéstörténelméből a vallást, az emberiség egyetemes kultúráját fosztottad meg a gyökérszálaitól. Még inkább konkretizálódik a kérdés, ha a keresztyénség, közelebbről a református keresztyénség jelentőségének helyes felfogásáról van szó. Itt megint lehetetlen különösebben újra meg újra nem hangoztatni, hogy e mindeneket magával ragadó lelki mozgalom nélkül nem tudott volna sem az egyén, sem az emberközösség tudatára ébredni igazi rendeltetésének. Az a körülmény, hogy voltak történelmi jelenségek, melyek a keresztyén lelkiséget időnként elhomályosították, a tétel belső igazságát még csak erősíti, mert az is nyilvánvaló, hogy a hitéletnek egyesekben és tömegekben olykor való hanyatlása egyszersmind dekadenciáját jelenti az emberiség egyetemes életének is. Még jobban megközelítve a kérdést, a történészek sorában különösebb feladat várakozik nemzeti irodalmunk historikusaira. Hivatásuk különösen szép és jelentős, mert nekik van legközvetlenebb alkalma munkájuk egész során keresztül kidomborítani azt az igazságot, hogy a szépirodalomnak legértékesebb képviselői kezdettől fogva mindmáig legszívesebben merítettek a vallásos érzésből, és alkotásaik között éppen azok a legkiválóbbak, melyek a vallásos lélek legrejtettebb kérdései közt gyötrődnek, vagy amelyek a megoldás boldog állapotában már megnyugodtak. Lehet Goethe ,,Faust"-ja talán a világ legmélyebb filozófiai színpadi alkotása, mégis magasan fogja felülszárnyalni minden koron át ,,Az ember tragédiája", pedig ez holmi metafizikai kérdéseknek egyszerűen sutbadobásával I. Mózes 3 : 23—24-ből kiindulva, csak ilyen egyszerű alapgondolat köré csoportosítja képeit: „Mondottam, ember, küzdj, és bízva-bízzál!" S miért van még mindig Ady-kérdés, ha van? Azért, mert a legnagyobb nagyok (Balassa, Csokonai, Arany, Petőfi, Tompa) sorában semmiképpen sem tudna a tudat alatt is önként helyes ösvényt kutató kritika abba belenyugodni, hogy az újabbkor legnagyobb költőjének a lelke szegényebb lenne, mint a többi nagyoké, mivelhogy hiányzik belőle a vallásos érzés termékenyítő ereje. Mily kivételes, szinte teológushivatás vár itt az irodalomtörténészre : tisztázni azt a tényt, hogy éppen nem az a vallásos lélek, aki öntelt elégültségében a megtért ember arculatával jár-kél embertestvérei között, hanem aki az igaz kontricióig eljutván, a bűnös vámszedő alázatosságával és esengő gyötrődésével tud ilyen hitvallást tenni: Az Isten könyörületes, Sokáig láthatatlan és néma, Csak a szívünkbe ver bele Mázsás harangnyelvekkel néha.