Református főgimnázium, Debrecen, 1938
II. Bevezető beszéd a debreceni református Kollégium gimnáziumának 1939 február 4-én tartott Kölesey-emlékünnepélyén. Mélyen tisztelt Közönség ! A magyar irodalomtörténet kutatói, Kölcsey Ferenc életrajzírói a rendelkezésükre álló kétségtelenül hiteles adatokból biztosan megállapították, hogy Kölcsey nem szerette Debrecent, s hogy 13 évi debreceni diákoskodása még csak annyi rokonszenvet sem tudott ébreszteni lelkében e város iránt, hogy amikor mint 24 éves ifjút meghívják jogi professzornak : nem fogadja el az ősi Alma Mater megtisztelő meghívását. Meddő dolog lenne tehát számomra — aki hivatásomnál fogva messze állok a magyar irodalomtörténet tudós művelésétől —, hogy most azt próbáljam bizonyítgatni, hogy Kölcsey szerette Debrecent és ragaszkodott hozzá. Rámutathatnék ugyan arra, hogy Kölcsey életében bőven voltak olyan tényezők, pl. testi fogyatkozása, zárkozott, túlérzékeny természete, korai árvasága miatti teljes magánossága, amelyek valószínűvé teszik, hogy ha Kölcsey más iskola falai közé járt volna, ott is csak ugyanúgy érezte volna magát, mert az elviselhetetlen ridegség érzetét keltette volna benne a most említett körülmények miatt bármilyen más iskola is. Ehelyett azonban inkább arra törekszem, hogy rámutassak Kölcsey költészetében és írói munkásságában néhány olyan vonásra, amely nézetem szerint mégis magán viseli a debreceni Kollégium hatását életfelfogásában, költészetében és prózájában egyaránt. Mert az alig ellenőrizhető, az objektív kritikai kutatás előtt elrejtett imponderabiliákkal, lelki hatásokkal számolni kell Kölcsey életében is, mivel örök igazság marad, amit Jézus mond : ,,A szél fú, ahová akar.. ., de nem tudod, honnan jő és hová megy" (Ján. ev. III. rész 8. vers). Én tehát feltételezek lelki hatást Kölcsey és a Kollégium közt minden külső ellentmondás ellenére is, és ezeket a következőkben látom :
