Református főgimnázium, Debrecen, 1931

4 II. Minden egyes emberi lélek egy hármas összetevőerőcsoport eredője, tudniillik az általános emberi, a faji és az egyéni tulajdonságok vegyülete. A differentiálódás az általános (generális) emberitől halad a fajin (specificuson) keresztül az egyéni (individuális) felé. Minden egyes emberi lélek egy pszychikai pyramis, melynek széles alapja a minden emberrel egyaránt közös lelki sajátságokból beleszűkül a faji jellegzetességekbe, hogy végül is kicsúcsosodjék az én-nek mindenki mástól elütő hegyébe. A földfelűletének domborképe, a borító kéreg gigantikus rétegeződése és meggyüremlése szemmel látható leábrázolása durva vázlat formájában az emberiség lelkivilágának : a hegyrendszerek az egyes fajták, melyek a földóriás széles hátából, mint alapból, mint egészből púposodnak ki s a hegyrendszer egyes hegyei, kezdve a partosabb hajlástól, vagy a törpe dombtól fel egészen a felhőket karcoló csúcsokig, az örök hóval fedett bércekig, a népek egyes tagjai, egyénei a mindennapi, szürke napszámosoktól a vezető és uralkodó egyedekig. Az említett hármas componens-complexum resultánsa minden egyes emberi lélek, amely a jellemét aszerint kapja és nyeri, amint e kiszámíthatatlan bőségű és változatosságú összetevőerőcsoportok, ez örökké munkálkodó Párkák, szövik és fonják kinek-kinek a lelki világát. Úgyhogy az emberi egyéniség egy sok, talán száz és száz, esetleg ezer, meg ezer vékonyabb és vastagabb szálból összesodort fonal, fonadék, mely erősségét, értékességét, színezetét az egyes szálak minőségétől nyeri. A sors kötélverői azonban olyan leleményes mesterek, hogy két egyforma fonadékot soha sem eresztenek ki kezük alól. III. Míg azonban egy hegyrendszer csúcsai, alacsonyabb és magasabb bércei, fokai, tetői fent szétváltan meredeznek ég felé, addig lent a mindig szélesedő lábak és tövek összeérnek, egybenőnek, egységbe olvadnak. Szabadon, elkülönülten állani, az egészből kiszakítva létezni, mint Mohamed koporsójának ég és föld között lebegni, egyetlen hegy sem képes, de még csak egy parányi kavics sem. Éppen így az egyes ember is rá van utalva a nagy egészre, az emberiségre, a maga fajtájára, szűkebb környezetére, saját családjára, mert, mint remete, élhet elszigetelten, magábazárkózottan, elvonulva a pusztába vagy az őserdő rengetegébe, de vájjon nevezhető-é ez emberi életnek? Az ember lényegét tevő társas voltát — 6 a'&zw-oc é?T; iroXwiv.b'i £üsv" — vetkőzte le már az ilyen magáról, a legjellemzőbb és legértékesebb lelki vonást és ezzel tulajdonképpen meghamisította a „homo sapiens" igazi hecsét.