Református főgimnázium, Debrecen, 1931

12 Az erkölcsi érzelmek természetszerűleg két nagy csoportra oszlanak : egyiknek központja az „én", ezek az egoista, a másiknak centruma a rajtunk kívül eső egyedeknek, minden többi embernek a tömege, ezek az altruista érzelmek. Ez a két érzelmi csoport magától értetődően szakadatlanul erős harcban áll egymással és a kivívott diadal jóformán sohasem végleges. A világ, a bennünket körülvevő mindenség tárgyi és személyi összesége újra és újra megver minket, talán legázol, esetleg a porba sújt, de mi ismét és ismét felkelünk, erőt gyűjtünk és kezdjük a birkózást élőiről. Aligha és ritkán lehet íetiportatásunk akkora, hogy a kevély ember megalázkodjék és véglegesen beismerje : „bizony por és hamu vagyunk". Hátha meg éppen felkapaszkod hátik valaki az uborkafára, vagy fortuna szekerén utazhatik szerencsés halandó gyanánt, mintha csak burokban született volna, akkor száll aztán igazán a fejébe a vér és veszíti el legtöbbnyire higgadt önuralmát, úgyhogy Attilaként lába alá szeretné a kerek földet odagyűrni. Tehát szerencsétlenek és szerencsések kevés kivétellel egyformán küzdenek mindig a külső világgal, egyéni érdekeikért mindenre készek, az akadályokat és nehézségeket szüntelen elhárítani törekszenek, csakhogy az „én" minél jobban érvényesülhessen. XVI. Az egoista érzelmeknek hatalmas hadserege van : önzés, önszeretet, hiúság, irigység, haszonlesés, lelketlenség, gonoszság stb., amik az egyes főbb csapattestek, melyek alá quantitas és qualitas szerint egész skálája sorakozik a kisebb alakúlatoknak, az egyfajta érzelmeknek. Már most akár velünk születnek ezek, akár a megszokás képződményei, ha teljesen kifejlődhetnek és szinte korláttalanúl éreztethetik hatásukat, akkor kész veszedelmet jelentenek úgy az egyesre, mint a társadalomra. E ponton a köznevelésnek a legszigorúbb eszközökkel kell dolgoznia, hogy az emberi élet legfőbb célját, legyen az akár hasznosság, akár boldogság, akár túlvilági üdvösség, el lehessen érni. Megalkuvások, kényszeregyességek, arany középútak nem lehetségesek, mert az élet szekere feltartóztathatatlanúl halad előre és az országútján legázol irgalom nélkül mindenkit, aki bolond fővel eléje fekszik. Kell az önzés, de az önfenntartás igénye nem hághatja át a büntető vagy erkölcsi törvény korlátait. Kell az önszeretet, de nem vakúlhatok bele egyéniségem oktalan imádásába, úgyhogy révedező vagy fénytelen szemekkel állandóan másba botoljam és ütközzem. Kell a hiúság, de azért senki se akarja kiélni magát önön-tükörképeiben és testi vagy lelki előnyeinek mozdíthatatlan rabszolgájává ne kötözze le egyéniségét. Irigy,