Református főgimnázium, Debrecen, 1924

9 és fiatalokat, mint a Jókaié, de Dickens müveiben is a kedves humor és szentimentalizmus a részletekbe merülő (sőt ezekben néha elmerülő) angol realisztikus módszerrel vegyül s az ilyesmit pl. a serdülő magyar ifjúság temperamentuma nem mindenütt tudja méltányolni. Ellenben Jókai költészetének királyi asztalánál mindent ott talál, amit csak szeme-szája megkíván s gyönyörűségét méltán teszi teljessé az a tudat, hogy itt, ennél az ezeregyéjszakai dús tündérasztalnál nem holmi megtűrt jövevény szerepét kell játszania a magyar ifjúnak, a magyar diáknak ; ellenkezőleg : ott ő az első vendég, ő a legszívesebben látott vendég, ő az a szerelmes fiú, akiben a halhatatlan Jókainak kedve telik. Egészen bizonyos, hogy az idei centennárium eddig lezajlott sokféle ünnepsége bármily jól eshetett is Jókai megdicsőült lelkének, egészen bizonyos, hogy ez a lélekké vált nagy költő ezt a mai országos ünnepséget várta legboldogabb örömmel : a magyar középiskolák ünnepét; s az egész esztendő megszámlálhatatlan sokaságú jubileumi megemlékezése és ünnepi parádéja közül Jókai géniusza nem a kormányok, nem .a parlamentek, nem a Tudományos Akadémiák tisztelgésére fog legelső sorban visszaemlékezni, hanem a magyar diákok hódolatára. Tudjuk, látjuk, halljuk, hogy az idén az ünneplő küldöttségeknek minő özöne járult már és fog járulni Jókai szelleme elé ; a társadalom születési, hatalmi, vagyoni elitje, arisztokráciája, cím- és rangtulajdonosai tisztelegnek előtte a világ minden részéből s szinte elállják az útat egymás elől. De Jókai az ő csodálatos, szelíd mosolyával megköszöni majd az ovációk özönét, megszólal és ezeket mondja : „Engedjétek hozzám a kisdedeket ! engem ők értenek meg igazán, a kiskorú nemzedék, azok a diákfiúk és diákleányok, akik még nem egészen a tietek, akiknek a lelke még valami titokzatos közlekedésben van azzal a földöntúli tökéletes világgal, ahonnan én egykor elküldettem hozzátok s ahonnan most bánatos örömmel tekintek le reátok. Bánatos a szívem ; nem azért, mert a világháborús mérkőzésben alul maradt a nemzetem, hiszen én tudom legjobban, hogy a csatatéri bukás sokszor minden győzelemnél dicsőbb dolog, minden győzelemnél többet érő erkölcsi tőke ; hanem azért, mert a nagyszerű bukást a mai magyar nemzet nem tudja olyan tragikus fenséggel, olyan eposzias hittel, olyan testvéri együttes szolidaritással elszenvedni, amilyenre én tanítottam meg az 1849. utáni magyar nemzetet. De a bánat örömmé és reménnyé válik bennem, ha arra gondolok, hogy a mai magyar nemzetnek is van ifjúsága. — A szennyes földi atmoszférában ti ezt a fiatal nemzedéket is szennyesnek látjátok talán s valószínűleg ezért nem tudtok kiemelkedni csüggedésetek mocsarából. De én jobban látok mint ti ; mint ahogy 1849-ben is jobban láttam, mint mások. 1849-ben is költőtársaim, a Vörösmartyak, Bajzák, Kerényiek