Református főgimnázium, Debrecen, 1895

6 nem teremthetni látszatot. S a művészeti igaz nem egyéb, mint a való feldolgozása akifejezendő eszme szerint. (Gyulai P. Arany emlékezete). A költészet legfőbb becse tehát abban rejlik, hogy az igazság erejével hat reánk. Belőle önmagunkat, az életet látjuk visszatükröződni. A költészet aranysugaraiban ragyogna'c a legmagasabb bölcseimi eszmék s a legszivhezszólóbb valláserkölcsi igazságok. A vallás legelső formáját a költészettől vette. Dodona és Delphi papjai versekbe foglalták azokat a tanácsokat és jóslatokat, melyek a görög vallásos és politikai életet irányozták. Az ember öröme, bánata mindenkor egyes költői felkiáltásokban nyilatkozott. Az örök emberinek, a mindig ugyanazon egy természetnek hódolt ennélfogva a humanisztikai oktatás, midőn a költői műveken nevelte a gyermek hitét, erkölcsét, lelkesedését, ízlését, munkaszeretetét, hazafiságát, emberbecsülését. De közremunkált még egy más psychologiai momentum is. A gyermek világa különösen a képzelet és az érzés világa. Oly táplálékot kell tehát neki nyújtani, mely e világból való. Száraz ismeret kedélytelenné, fásulttá teszi, s mikor az igy elgyötört ifju kilép az életbe, terhe önmagának és terhe a társadalomnak, melyhez tartozik. A költészet üde forrásából kell őt itatni. A dalnokot hívni hozzá: Óh jöszte be, jó öreg énekesünk, Mondj szép regedalt, óh de többször is ám. . . . Gyerek ezt hallgatja örömmel! Goethe. A dal a kedély- és szívképzés varázshatalommal biró eszköze. Az ép kedély és tiszta szív pedig azok a tényezők, melyek az embert a társadalomban derültté, kedvessé, otthoniassá, megnyerővé, megbízhatóvá teszik. A költészet rendkívüli hatását korán felismerték a nevelőmesterek. A versek szerinti tanitás oly általános elterjedést