Református főgimnázium, Debrecen, 1884

14 alapját. — E három kiemelkedő főmozzanat szerint tehát megkülönböztethetni a szórendi, a prosodiai és a helyesírási tollharczot. — Foglalkozzunk ezúttal a szórendi tollharczczal kapcsolatban a prioritási kérdéssel, mely utóbbi amazt megelőzte. Első kísérletek. A 18-ik század derekán három szerzetes élt hazánkban, két jezsuita és egy kegyesrendi, kik koruk és pályájuk szellemében a klasszika litteratura emlőin növekedvén, különböző, — noha egymástól nem távoleső időben, — különböző utonmódon egymásról nem tudva, majdnem teljesen önállóan jutottak a gondolatra és lankadatlanul fáradtak megvalósításán, hogy a magyar irodalom talajába átültessék a klasszikus versformákat. E három szerzetes kor szerint: Baróti Szabó Dávid, Kőszegi Rájnis József és a piarista Révai Miklós. A gondolat legelőször a lelkes Rájnis agyában villant meg és ért meg. A Georgikon előljáró beszédében*) maga mondja, hogy Leobeuben, hol egy évet a széptudományok gyakorlásában és a görögnyelvnek megtanulásában foglalatoskodott, olvasgatván a klasszikusokat, megtetszik neki azok folyása, mit a helyes mértéknek tulajdonított. Olvasgatni s irogatni kezdett s vizsgálta a mgyar nyelv szellemét. Majd Sanasarius középkori latinköltőnek Yelenczét dicsőítő dalain lángra gyúlván, egész lelkesültséggel kezdte Velencze dicsőségét Sanasarius után mértékes versben magyarul zengeni, s első versével 1760-ban készen volt. Az első kísérlet nem sikerült ugyan valami fényesen, de mindamellett sem vesztette kedvét. Barótival folytatott szóbeli pőréből nyilván megtetszik, hogy a latin metrikát s a latin nyelv szellemét tanulmányozva, a magyar mértékes verselés nehézségein folyton segíteni törekedett. Hogy a latin prosodia kizárólagos licentiáin nem egy könnyen segíthetett, pl. a szórend bontáson s a szó elhányáson nem könnyen tehette tul magát, az természetes következménye vólt az uj módszernek, melylyel született magyar sem egy könnyen boldogult. Első gyönge kísérletei meg is botránkoztatták később a kritikus Rájnist és szigorú bírálata tűzre ítélte a költőt: „ . . . . — Elhánytam Épen mint eb előkölyökit elhányni szokás" mondja Barótinak. — Rájnis sokkal szigorúbb vólt maga iránt, hogy sem a *) L. Magy. virg. II. db. 57.1.