Református főgimnázium, Debrecen, 1877

26_ szeretett nemzetének, — e nagy betegnek — minden élettüneményén. S látva a haza és trón óltalmára fegyverbe öltözött nemesség délezeg táborát, — melyet nem hitvány zsóld vagy durva kényszer, hanem szabad elhatározás, a honszeretet s lelkének a dicsőség iránti nemes lángja vonz a viadal mezejére: — lelkesülten kiált fel „A felkölt nemességhez" czimzett ódájában: r „El még nemzetem istene! Buzgó könnyeimen, szent öröm, ömledezz!" S ö,.ki méltán búslakodék előbb, szívrepesve látja, a régi magyar módra, nyeregben íilö szép sereg példájából, hogy a magyar hérosz eleinek nyomdokit követni tudja és akarja ma is! Innen van — annyi átélt emésztő aggodalom után — a hit a nemzet jövőjében, mely a kebel legnemesebb büszkeségével mondatja el vele: „Csak sast nemzenek a sasok, S nem szül gyáva nyúlat Núbia párducza." t „ Árpád vére se hűlhet el, Ámbár rég heverész a puha pamlagon." Jóslói lélekkel s a meggyőződés melegével mondja végül: „győzni fog a magyar, S ragyogó napja le nem menend." A nemzet életre ébredésének ujabb jelei ujabb örömre keltik költőnket; hite, reménye, bizalma mindinkább szilárdul. A nemzet életének egyes változataiban ugy jó, mint balszerencséjében isten hatalmát ösmeri fel: „Már sirba szállott hajdani nagy nevünk, Mármár lecsüggöttt győzni szokott karunk, Mikor hatalmas szárnyaiddal Béfedezéd lebegő vitorlánk." S ezért mély hálával és magasztos hangokon dicsőíti mindenhatóságát: „ századok istene! Buzgó örömmel feltekintek, S titkaidat húraim csudálják.