Református főgimnázium, Debrecen, 1877

25_ A magyar most, — mondja metsző gunynyal — riít sybarita váz! Hajh! nem ilyen volt, a nemzeti nagyság, dicsőség idején az Atilla, Árpád és Hunyadi korában! Vészkiáltás ez, mely hívatva volt, hogy a nemzeti megsemmisülés rémhírével százszorozzon minden erőt, mely a nemzet testébe még mozgást, életet lehelhetett. De minthogy a baj, a dúló méreg — a költő felfogása szerint — már anynyira elharapódzott, hogy gyógyúlást reményleni sem lehet: lemond a jobb jövőről, s a hajdankor nagy nemzeteinek hasonló sorsára hivatkozva, megnyugszik nemzete megsemmisülésén, s azt ugy tekinti, mint a sors kérlelhetlen önkényének kifolyását. Mily lángoló hazaszeretet ömli át ez egész költeményt; mily erőt lehel annak minden sora; mily mesteri kézzel van abban szembe állítva a sivár jelen a fényes múlttal; mily magas fokú erkölcsi bátorság nyilatkozik azon szemrehányás ban, melylyel nemzetének önfeledkezését ostorozza: lehetetlen, hogy mindez megne hassa, megne ragadja, s nemzete iránti kötelességeinek teljesítésére ne buzdítsa, ne kötelezze a jóra s nemesre fogékony kebleket ! Ezen — Tóhly által méltán úgynevezett — „csodálatos" ódához csatlakozik — czél és alapgondolatra nézve — „A Balaton" és „Magyarország" czímü költemény. Kiindulva azon föltevésből, hogy lehetnek e haza fiai közt olyanok is, kiket a multak dicsőségének felgondolása s a jelen aggasztó helyzet fölismerése még nem csatol a nem • zet ügyéhez, még nem buzdit annak java munkálására: fóltünteti eme két költeménykében azon anyagi áldásokat, melyeket e haza oly bőven osztogat polgárainak. Elszámlálja a termékeny mezők, rengeteg erdők és kies-hegyek kincseit; megérinti a nemzeti büszkeséget; elmondja, hogy e haza népeinek bóldogságát az uralkodók jósága is fokozza, s mindezt azért teszi, hogy mindenki kénytelen legyen átlátni, miszerint hazánk díszes gyöngykoszorújából egy illatozó rózsa — a tudomány — még folyvást hiányzik, melynek megszerzése végett mindenki tartozik megtenni annyit, amenynyit csak tehet. Mint a lelkiismeretes orvos, ki a gyógykezelése alatt levő betegnek minden élettüneményét figyelmesen vizsgálja napról napra, óráról órára, hogy a szenvedőnek a legkisebb kedvező jel alkalmából reményt s életösztönt nyújthasson: ugy költőnk is aggódó figyelemmel csügg forrón