Református főgimnázium, Debrecen, 1856

2 szer csak azon veszi észre, hogy meredek sziklafal zárja el útját, megmászhatatlan, melly valaha a szilaj folyamnak nagyszerű zuhatagját képezhette. Ezért lehet bámulni a beduinok ügyességét, kik könnyű apró dromedárjaikkal évek múlva is képesek megtalálni azon útat, mellyen az ö nyomaikat talán egy pár perez alatt elseprelte a szél. Igaz ugyan, hogy vannak nékik bizonyos jegyeik, a magosabban álló csúcsokra vagy partokra rakott különböző csoportozatú kőcsóvák; de hogy ezen egymás mellé helyezett apró csóváknak alakzata (configuratio) miként képes őket eligazítani, kivált midőn az minden hegytetőn ott áll, én meg nem foghatom. Azt is kénytelen vagyok megemlíteni, hogy mostani előadásomnak nem czélja tapasztalataimnak egész terjedelemben való közlése, — azt szerencsém leend későbben és talán más úton tenni; most csak csekély gyűjteményemnek nevezetesebb tárgyaira akarom a tisztelt társulatot addig figyelmeztetni, mig az egész gyűjtemény együtt van, s belőle könnyebben lehet némi afrikai typust kihúzni. A gyűjtemény azonban erre nagyon parányi lévén, meg fogja bocsátani a tisztelt társulat, ha éppen ezen typus feltalálásában saját tapasztalataim és észleteim előadásával segítségére akarok lenni. * Az 1855-ik évi october 16-kán még hajnal előtt elhagytam ágyamat, hogy azon benyomásból, mellyet rám az áfrikai partoknak első meglátása teend, legkissebb részt se veszítsek el; még nem láttam egyebet, mint a világító tornyot, melly éppen úgy nézett ki, mint egy alföldi szürü pislogó tüze. Afrikában ugyan is a Földközitenger partja nagyon alacsony, s majd szinte lejebb képzelné az ember a tenger tükrénél. — A mint viradni kezdett, már kivehettem néhány sugár minarettet, s egy csoport hallgatagon bámuló szélmalmot, mellyek a kikötőtől jobbra egy emeltebb helyen mozdúlatlanul ácsorogtak; — még nem látszott az életnek semmi jelensége. Három útitársaink azonban, kik Kandiától fogva velünk utaztak, derekasan pusztítva a velünk nem csekély számmal útazó legyeket, két fehér billegény és egy veresbe gyű sziklár, többet láttak mint én, s vigan csicseregve hagytak el bennünket. Mit nem adtam volna érte, ha velők mehetve talán egy órával hamarább szállhattam vólna ki Afrika partjaira. — Kevés idő múlva az egész kikötőt és várost kivehettem, mintha hajó és ház össze lettek volna vegyítve, néhány apró fejű pálma állal keletiesitve. A tenger nem érdekelt többé; rájok sem néztem eddigi legkedvesebb vendégeimre, a felettünk rikácsoló csüllökre és sirályokra, sem azon néhány delphinre, mellyek a kikötőből szives vendégszeretettel jöttek elibünk, és sajátságos bukfenczezéssel kisérték hajónkat; — szemeim csak az áfrikai élet jelenségeit keresték. Végre horgonyt veténk, s gőzösünket, a 400 ló erejű Calcuttát ladikok raja vette körűi; barna képű szikár arab matróezok, mezítláb, derekukhoz szorított térdig érő ingben, többnyire barna vagy fehér kalap-posztójú s turbántalan tarbussal fedett fővel, villák a hajó lépcsőjéhez juthatás felett, s élesen jellemzett torokhangjaikkal irtóztató lármát csapva, mintha egy egész vásár zsidó összeveszett volna. Iíöztök állott egy-egy fantastice drapirozott. turgomann tört franczia, angol, és leginkább olasz nyelven köszöngetve az idegeneknek, olly szemtelen bizalmassággal, mintha mindenik ösmerőseire talált volna. Minket is megcsípett egy épen olly czifra nyelvű, mint czifra öltözetű turgomann, kinek öltözete a görög, török és arab viseletből — s nyelve a francziából és olaszból volt szerkesztve, s néhány perez múlva a parton valánk, a már reggeli 7 órakor is melegen sütő homokon, — arabok, tevék és pálmák szemléletében elmerülve.