Református főgimnázium, Debrecen, 1855
11 a lulheranus többség inkább örült mint sajnálkozott ezen. S nem is ez okozta a bekövetkezett fegyverrekelést, hanem az anyagi érdek, u. m. a visszaadandott egyházi jószágok. Ugyan is azon három érsekségen s 15 püspökségen kivül, mellyekkel szegényebbek leendettek az illető protestáns fejedelmek, mindenik tartományban volt sok kolostori jószág, mellyeket vissza kellett adniok. Igy a mit a vallás érdeke nem tehetett , hogy t. i. a fejedelmeket a hatalmas császár ellen fegyverre szólítsa, azt az egyházi javak eszközölték. Az a közrémülés, melly kezdetben mindenkin erőt vett, csakhamar általános ingerültségnek adott helyei. Mig mások a teendők felett gondolkodtak, addig Magdeburg határozottan megtagadta az engedelmességet, s a minden bizonynyal bekövetkezendő megtámadtatás ellen védelemre készült. Magdeburg példája bátorságot öntött a többiekbe is annyira, hogy a császár nem találván még magát elég erősnek a keletkező vihart lecsendesíteni, a rendelet végrehajtását illetőleg egy évi halasztást engedett, És hogy ezen év elteltével annál kevesebb ellensége legyen, kibékült IV. Christian dán király— lyal Lübeckben 1629-ben visszaadván neki elvett birtokait. Miért ez viszont elfogadta, hogy nem avatkozik többé a német ügyekbe, elösmeri Meklenburg herczegének Wallensteint, kit a császár a herczegséggel ünnepélyesen megajándékozott. Megfosztatván ekkint a protestánsok a dán királyba vetett reményöktől, Gustav Adolf svéd király karjai közé vetették magokat, ki e közben harczra készült a németországi protestánsok gyámolilására. Gustav Adolfot több ok ösztönözte e fontos lépésre. Nevezetesen rokonai voltak neki a Meklenburgból elűzött berezegek, s ezeket vissza akarta helyezni birtokaikba. Továbbá Wallenstein, a császár nevében, megvetéssel utasította vissza a lübecki békealkunál az ő követeit, s ezért boszgzút akart állani. Wallensteinnak északon szándékolt hódítási tervei veszélylyel fenyegették Svédországot, és ezt el kellett hárítani. Azon körülmény is birt a király előtt némi fontossággal, hogy Németország mostani zavaros helyzetében nem lesz lehetetlen a protestánsoknak nyújtandó segély állal befolyását s hatalmát Németországban megalapítani. — Mind ezekhez járult még egy felöl a reformatio iránti lángbuzgalom, s annak veszendő ügyén segíteni törekvés, másfelöl a franczia udvar sürgetése. Ugyanis Richelieu aggódva szemlélte Francziaország régi ellenségének, a Habsburg dynasliának megerősödését, s mindenre kész volt, csak hogy megtörhesse a császár hatalmát, s igy Francziaország számára szerezhesse meg az európai államok feletti tulnyomóságot. Erre hathatós eszköznek látván a németországi protestánsok gyámolitását, habár a reformationak otíhon ellensége volt is, számukra segedelemről gondoskodott. És miután a dán király nem szolgájt többé eszközül e czélra, Gustav Adolfra esett a minisler figyelme, ki a fentebb emiitett okoknál fogva maga sem volt idegen a német ügyekbe beavatkozástól. Minthogy pedig ekkor háború volt Svéd és Lengyelország közt, felhasználta Richelieu minden befolyását, hogy a két udvar közt békét eszközöljön. Ez meg is történt. S miután Gustav Adolf véglegesen elhatározta magát a német háborúra, neki a franczia minister tetemes pénzbeli segedelmet adott. Mig Ferdinándnak uj ellensége támadt a svéd királyban; azalatt megfosztotta magát leghatalmasabb védelmezőjétől. Ugyanis Maximilián bajor berezegnek nagyon fájt az, hogy a fővezérség Wallenstein kezébe ment által. Még jobban fájt pedig büszkeségének az, hogy a porból fölemelkedett Wallenstein, mint teljes hatalmú fővezér s most mar birodalmi berezeg, mindnyájok iránt gőgös lenézést tanúsított. Attól is félt továbbá Max ;milian, hogy ha már magában is elég erős lesz a császár, ö ellene, mint lehető esetben veszélyes vetelytárs ellen forditandja hatalmát. Minden ezen okoknál fogva meg akarta Maximilian buktatni Wallensteint. Ürügy pedig épen nem hiányzott, mert az önhitt és kegyetlen Wallenstein roppant zsarolást s pusztítást követett el nem csak az ellenség, hanem a szövetségesek tartományaiban is. Épen 2*
