Tanácsok közlönye, 1988 (37. évfolyam, 1-33. szám)

1988 / 15. szám

15. szám TANÁCSOK KÖZLÖNYE 449 bérlőtársi jogviszonyának megszüntetése folytán a lakást csak az egyik bérlőtárs — a felperes — jogosult bérlőként használni. Ebből azonban nem következik az, hogy a lakásügyi hatóság — miután közös lakásigényük fokozatos biztosításának elősegítése érdekében — a házastársak részére átmeneti elhelyezést biztosított, a jogcím nélküli lakáshasználó alperes részére is köteles másik, — mégpedig végleges — elhelyezést biztosítani. Az ilyen megoldás indokolatlan előnyt biztosítana a peres felek számára, egyben olyan feladatot róna az államigazgatási szervre, amely ellentétes a lakáselosztási tervvel és a lakások központi elosztásánál érvényesülő társadalompolitikai elvékkel. A Legfelsőbb Bíróság ezért azt állapította meg, hogy az alperes — bár jóhiszeműségéhez nem fér kétség — az adott esetben az elhelyezéséről maga köteles gondoskodni. A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megjegyezte, ha az alperes elhelyezési igényének megállapítása esetén nem az R. 77. §-ában, hanem a R. 118. §-ának (2) bekezdésében meghatározottak szerint kellett volna dönteni, mert a jóhiszemű volt bérlőtárs ugyanabban a városban csak egy komfortfokozattal alacsonyabb (a perbeli esetben félkomfortos) lakásra tarthat igényt. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek az alperes elhelyezési igényével kapcsolatos rendelkezését a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és megállapította, hogy az alperes maga köteles az elhelyezéséről gondoskodni. (A Legfelsőbb Bíróság P. törv. III. 20.091/1988/ 2. számú — a legfőbb ügyész Pfl. 30.048/1988/3. számú törvényességi óvásával egyező — határozata alapján.) A biztosított foglalkoztatású bedolgozó tagot a pótszabadság a 10/1981. (IX. 29.) MüM rendelet 21. § (1) bekezdés második mondatában meghatározott jogviszonyokban töltött idő alapján illeti meg, nem illeti meg azonban a Munka Törvénykönyvében meghatározott egyéb jogcímen járó pótszabadság. A felperes az alperes ipari szövetkezet tagja, két 14 éven aluli gyermekét neveli. A gyermekek után járó pótszabadság kiadása iránti kérelmét a szövetkezeti döntőbizottság elutasította. A felperes a szövetkezeti döntőbizottság határozata ellen keresetet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz gyermekgondozás címén járó pótszabadság kiadása iránt. A munkaügyi bíróság a szövetkezeti döntőbizottság határozatát megváltoztatta és megállapította, hogy a felperes évente 5 nap pótszabadságra jogosult, ezért kötelezte az alperest a pótszabadság kiadására. A megyei bíróság az első fokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A perben eljárt bíróságok álláspontja szerint a felperes biztosított foglalkoztatású bedolgozónak minősül, aki a munkaviszonyban állókra vonatkozó szabályok szerint jogosult alap- és pótszabadságra. A bedolgozók foglalkoztatásáról szóló 10/1981. (IX. 29.) MüM rendelet 21. § (1) bekezdése ezen jogelv kimondása mellett a munkaviszonyban töltött idő alapján járó pótszabadság számításának módjára nézve ad eligazítást. A jogszabályi rendelkezés második fordulatából nem lehet arra a jogi következtetésre jutni, miszerint a bedolgozót csak a munkaviszonyban töltött idő alapján illeti meg pótszabadság. Ebből következően a bedolgozó felperes a pótszabadságra az Mt. V. 47. § (2) bekezdése alapján jogosult. A tag munkavégzésével összefüggő kérdésekben a Munka Törvényikönyvének és a végrehajtásáról szóló kormányrendeletnek a munkavégzésre, a munkaidőre és a pihenőidőre vonatkozó szabályait kell alkalmazni. Ebből következik, hogy a felperest évente 5 munkanap pótszabadság illeti meg 14 évesnél fiatalabb két gyermeke után. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi határozatában a következőkre mutatott rá: A módosított 1971. évi 32. tvr. (Iszt.) 21. §-a szerint a tag munkavégzésével összefüggő kérdésekben — az 1971. évi III. törvényben és ebben a törvényerejű rendeletben meghatározott, valamint a tagsági viszonyból eredő sajátosságok figyelembevételével a Minisztertanács által megállapított eltérésekkel és kiegészítésekkel — a Munka Törvénykönyvének és a végrehajtásáról szóló kormányrendeletnek a munkavégzésre, a munkaidőre és a pihenőidőre, a munka díjazására, továbbá az egészség és testi épség védelmére vonatkozó szabályait kell alkalmazni. E jogszabályi rendelkezésre figyelemmel a bedolgozók foglalkoztatásáról szóló 10/1981. (IX. 29.) MüM rendelet (a továbbiakban: MüM rendelet) — a Minisztertanács által kapott felhatalmazás alapján — a 2. § (1) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a bedolgozói tagsági viszonyra a szövetkezeti jogszabályok mellett e rendelet rendelkezéseit — a 3., 13., 16., és 19—^20. l§r-ok kivételével i— kell alkalmazni. A rendelet 16. §-a pedig előírja, hogy a bedolgozó és a munkáltató között a bedolgozói munkaviszonyból eredő jogokkal és kötelezettségekkel összefüggésben felmerülő vitában (munkaügyi vita) a Munka Törvénykönyve szabályainak megfelelően kell eljárni. Mivel a MüM rendelet 16. '§ rendelkezését a 2. § (1) bekezdésére figyelemmel a bedolgozói tagsági viszonyra nem kell alkalmazni, ebből következik, hogy a MüM rendelet rendelkezései irányadók a bedolgozó tagot megillető pótszabadságra vonatkozóan. A MüM rendelet 21. §-ának (1) bekezdése szerint a biztosított bedől-