Tanácsok közlönye, 1962 (10. évfolyam, 1-90. szám)

1962 / 58. szám

680 TANÁCSOK KÖZLÖNYE 58. szám. tással vagy rombolással jár. E kérdések elbírálása és az építés engedélyezése az építési hatóság hatáskörébe tartozik és a bíróság az e körben hozott határozatot nem bírálhatja felül. Az építtető az építési engedély iránti kérelem elutasítása esetén az államigazgatási eljárás Keretében kereshet jogorvoslatot, vagy pedig új tervek alapján új építési engedély iránti kérelmet nyújthat be. (A Leglelsőbb Bíróság P. törv III. 20.688/1962. sz. határozata alapján.) Joggal való visszaélésnek minősül, ha a tulajdonos alapos indok nélkül tagadja meg a lakáscsereszerzödéshez való hozzájárulást olyan esetben, amikor a lakbérpótlék fizetési kötelezettség alá eső bérlő kisebb lakásra kívánja lakását elcserélni. A Ptk. 5. §-a szerint joggal való visszaélésnek minősül a jog gyakorlása, ha az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányul. Ha a joggal való visszaélés jogszabály által megkívánt nyilatkoiat megtagadásából áll és ez a magatartás nyomós közérdeket, vagy különös méltánylást érdemlő magánérdeket sért, a bíróság a fél jognyilatkozatát ítéletével pótolhatja. A személyi tulajdonban álló lakások cseréjéhez a 35/ 1956 (IX. 30.) M. T. sz. rendelet 61. §-a a tulajdonos hozzájárulását kívánja meg. Ma már egységes a bírói gyakorlat abban a kérdésben hogy a lakáscseréhez való hozzájárulás megtagadása egymagában nem jelent joggal való visszaélést, abban az esetben sem, ha az egyébként a bérlőre hátrányos. A joggal való élés rendszerint a ingát gyakorló egyénnel szembenálló érdekelt oldalán hátrányos helyzetet okoz. Ez azonban még nem joggal való visszaélés. Ahhoz, hogy a jog gyakorlása visszaélésszerű legyen, az is szükséges, hogy az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányuljon. A bírói gyakorlat a lakáscseréhez való hozzájárulás indokolás nélküli megtagadását sem tekinti joggal való visszaélésnek, ha nem bizonyítják, hogy ezzel a tulajdonos a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célt kívánt elérni. Ettől eltérően rendelkezik a 3/1980. (VIII. 28.) ÉM—PM. sz. együttes rendelet 27. §-ának (1) bekezdése, mely szerint a személyi tulajdonban levő tanácsi rendelkezés alatt álló lakásnak lakbérpótlék fizetési kötelezettség aiá eső bérlője a tulajdonos hozzájárulásának ítélettel való pótlását kérheti, ha a lakást kisebb lakásra kívánja elcserélni, de ehhez a tulajdonos a hozzájárulást alapos indok nélkül megtagadja. Ez a rendelkezés tehát az egyéb feltételek megléte esetén mindaddig lehetővé teszi a tulajdonos hozzájáru'ásának bírói ítélettel való pótlását, amíg nem bizonyítják, hogy azt a tulajdonos alapos indokkal tagadta meg. A Legfelsőbb Bíróság határozatában rámutatott arra, hogy a 3/1960. (I. 10.) Korm. számú rendelet a lakásállomány jobb kihasználását kívánta biztosítani. E fontos közérdekű cél elérését segíti elő a 3/1900. (VIII. 28.) E. M.—P. M. számú együttes rendelet 27. §-ának (1) bekezdéseben foglalt rendelkezés. A hivatkozott végrehaitási rendelet a Ptk. hatálybalépése után jelent meg és a Ptk. 5. §-ával való egybevetéséből az következik, hogy a tulajdonos magatartása joggal való visszaélésnek minősül, ha a lakbérpótlék fizetési kötelezettség alá eső bérlő lakását kisebb lakásra kívánja elcserélni, de ehhez alapos indok nélkül nem járul hozzá. Ez a magatartus a lakásállomány jobb kihasználásához fűződő nyomós közérdeket sérti, ezért a tulajdonos jognyilatkozata ítélettel pótolható. (A Legfelsőbb Bíróság III. P. törv. 20.770 1962. számú határozatából. A törvényességi óvást a Fővárosi Főügyészség kezdeményezte.) ~\ A tanfolyami előadók, óraadó tanárok foglalkoztatása csak munkaviszony létesítése esetén jár betegségi biztosítási kötelezetettséggel. Gyakran előfordul hogy egyes intézmények az általuk szervezett tanfolyamok előadásainak vagy azok egy részének megtartásával más szerveknél, intézményeknél főfoglalkozásban levő dolgozókat bíznak meg, illetve óraadó oktatói tevékenység ellátására kérnek fel. A pénzügyi szervek álláspontja szerint az ilyen tevékenységet szellemi szabadfoglalkozásnak kell tekinteni, s mint ilyenből származó jövedelmet jövedelemadó alapként kell figyelembe venni. A társadalombiztosítási szervek viszont arra az álláspontra helyezkednek, hogy a tanfolyamok előadói, illetve az óraadó oktatók részére kifizetett óradíjak társadalombiztosítási járulék-alapként veendők figyelembe, mert az előadók és az óraadók említett foglalkoztatottsága betegségi biztosítási kötelezettség alá esik. Ennek eredményeként az érintett szervet, intézményt társadalombiztosítási járulék, rendbírság, késedelmi pótlék és eljárási költség megfizetésére kötelezték. Az ítélkezési gyakorlat sem volt egyöntetű a fenti tevékenység jellegének megítélését illetően. A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész törvényességi óvásának helytadó határozatában a fenti kérdésben az alábbi értelemben foglalt állást: Az 1955. évi 39. számú tvr. 3. §-a szerint a betegségi biztosítás kiterjed a munkaviszonyban álló dolgozókra, továbbá egyes munkaviszonyban nem álló személyekre. Ebből a rendelkezésből félreérthetetlenül kitűnik, hogy a betegségi biztosítás nem terjed ki kivétel nélkül minden dolgozóra, hanem ezek közül csak azokra, akik munkaviszonyban állanak, a munkaviszonyban nem álló dolgozók közül pedig azokra, akikre a jogszabály a betegségi biztosítást a munkaviszony fennállása nélkül is kiterjesztette. A 71/1955. (XII. 31.) M. T. számú rendelet 1. §-a határozza meg közelebbről a munkaviszonyban áiió dolgozóknak a körét, amidőn úgy rendelkezik, hogy a betegségi biztosítás a rendelet 2. §-ában meghatározott kivételekkel, kiterjed minden munkaviszonyban álló munkásra és alkalmazottra aki munkáltatója részére munkabérért munkát végez. A 2. § pedig azokat a kivételeket állapítja meg, amikor a munkaviszonyban álló dolgozóra sem'terjed ki a betegségi biztosítás. Az 1955. évi 39. számú tvr. 20. §-a és a 71/1955. (XII. 31.) M. T. számú rendeletnek ehhez kapcsolódó rendelkezései külön megállapítják, hogy a munkaviszonyban ne.n álló dolgozók és egyéb személyek közül kik azok, akikre a betegségi biztosítás mégis kiterjed. E jogszabályi rendelkezések folytán nem lehet kétséges: a betegségi biztosításnak alapvető feltétele, hogy a doí* gozó és a munkáltató között munkaviszony álljon fenn és ennek hiányában a betegségi biztosítás a dolgozóba nem terjed ki akkor sem, ha egyébként végez is munkát, kivéve, ha olyan dolgozó, akire a betegségi biztosítás a munkaviszony nélkül is kiterjed. Munka végzése ugyanis nemcsak munkaviszony keretében lehetséges. A polgári jogviszonyok számos esetében kerül sor munka végzése során megvalósuló szolgáltatásra, amíkoris a munkaviszony egyes elemei felismerhetők ugyan, azonban munkaviszonyról ennek ellenére nem lehet szó. Nem változtat ezen a 6/1955. (XII. 31.). SZOT. sz. szabályzat 1. §-a dl bekezdésének a 71/1955. (XII. 31.) M. T. számú rendelet 1. f-ához kapcsolódó rendelkezése sem, mert ez is csak azokra az esetekre vonatkozik, ha a dolgozó és a munkáltató között munkaviszony áll fenn. Annak elbírálásánál, hogy egy adott jogviszony munkaviszonynak minősül-e, az a döntő, hogy a felek között létrejött szerződés munkaviszony, vagy más jogviszony létesítését célozza. Az adott esetben az érdekelt szerv és az előadók között munkaviszony létesítésére irányuló munkaszerződés nem jött létre. Az előadók tevékenységüket a felperes szóbeli megbízása alapján végezték, és ez n tevékenységük csak egyes meghatározott napokon néhány órás előadás tartására szorítkozott. Tevékenységükért nem munkabérben, hanem díjazásban részesültek. Az előadók egyébként a peradatok szerint túlnyomó részben más szerveknél intézményeknél álltak munkaviszonyban. Az előadók munkaerejüknek állandó lekötöttségével járó munkát nem végeztek, ami pedig a munkaviszony és más jogviszonyok elhatárolásának egyik ismérve. Az előadók az őket foglalkoztató intézmény személyi létszámába nem tartoztak, fegyelmi jogköre az intézménynek velük szemben nem volt. Az intézmény csupán meghatározta az időpontot, amikor az előadások