Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Mária emlékezete

— 78 — jár a való íájdalom. dicsőséggel és zajjal, mint a csörgő kigyó; többnyire mint áspis és skorpió lappangva jön az, s mások, nem látván a csípést, a szenvedőn kivül mindennek megfoghatlan a hervasztó kín. Bút a sors mindennek ád; de oly korán, mint neki, keveseknek szivébe csöppent gyötrelmet. Hasonlított ő a virághoz, mely alig nőtt fel s már útban van feléje a rút féreg, mely, ha végig ment tündöklő levelein, nyomai után meg fog hervadni. S ha meggondoljátok, hogy még ezen kivül minden reményei, miket mennél kevesb számmal, annál több hévvel ápola lelkében, nyom nélkül álomkint multak el; hogy mindazon vágyakat, mik nélkül nincs íze s kelleme az életnek, csak távolból s úgy pillanthatá meg, mint a szegény vándor a szép ligetkertet, melybe nem visz úta, hanem ez csak mellette visz el ; hogy ifjúságáról az élet költői színe és fénye hamar eltűnvén, a szomorú valóban egy őszi kertet talált, nem megújuló, de elhervadó virágokkal: csodálkozhatni-e, ha arczának állandó nyugalma mellett, kedvére és lelkére némi árnyék borula? Ki reményeit s vágyait veszti el, az egy életet veszt el, s bár azok csak képzeltek valának, de miattok való fájdalmakat szenved. Az ő álmai ugyan nem voltak fellengők, mert ő keveset várt, és így csalódásai sem lehettek rendkívül kínosak, de menttek sem minden bánattól. Benne egy szerény fűszálat nézzetek, mely nem esőt kér, csak egy harmatcsöppért esd, és ezért is hiában. Lélekállapota hasonló vala azéhoz, ki tengerparton ülve, a messze hullámokon feltűnő hajókban mindig valami újat, szépet és jót vár, ele a hajók egymásután elsülyednek, mielőtt kincseikkel a parthoz érnének. Hogy ne kietlenednék el a kebel, ha a remény fehér várai összeomol-