Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok : A forradalom előtt és után (1870)

Szépirodalmi dolgozatok. Anyám emlékezete

— 9 — életének a gyermek, bár hallgató, de folytonos szemlélője. Ezért ha valaki igazán érdemel tiszteletet, érdemli az a szüle, kinek élete gyermekei előtt bízvást nyitva maradhat, mint a jó könyv, melyben roszat nem olvashatni ; és ha valaki boldog, boldog' a gyermek, ki apjának és anyjának titkos, mint nyilvános, házi, mint házon kivüli magaviseletét ismerni kénytelen levén, bennök semmit nem talál, mi szeretetét s becsülését irántok kevesbíthetné Kisgyermek koromban, a mi engem hozzá leginkább vonza, az volt főkép azon elmés s mégis természetes, egyszerű és mégis mulattató, változatos és mégis hüven következetes modor, melylyel ő ifjúságának s hadi életének kalandjait szerette elregélgetni. És ő azokat ismét és ismét egyenlő kedvvel el-elbeszélte. Miért nem ? Hisz emlékezni mindig kedves, akár jóra, akár roszra emlékezzünk ; mert ha jó, élvezzük újra, ha pedig rosz, elmultának örülünk. Foglalkozni a jövendővel kevésbé kedves, mert az bizonytalan, ismeretlen, és igy nyugtalanító ; de a múltban már minden megtörtént, s reá békés elmével pillantunk vissza, mint a tetőn nyugvó vándor hátrahagyott útjára vissza-visszanéz; látja ugyan még az egész utat, de terheit már nem érezi. 0 bizony jól cselekesznek a vének, hogy a múltnak ismerős vidékein szeretnek bolyongani, hiszen a jövőt setét köd fedi, és benne az egyetlen bizonyos ama nagy ismeretlen : a sir. 0 birt e bölcseséggel, a jövőről soha sem beszélt, arczczal a mult felé fordult, mert ez az öregek birodalma. Midőn atyafiak, vendégek, szomszédok, utasok meglátogatának, hányszor maradánk ülve éjfélig a vacsoránál, s nagyok, mint kicsinyek ott függénk édes ajkán, mint ágon a gyümölcs, hallgatva regéit, adomáit, történeteit,