Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 86 — ez. Nemcsak az emberek hálátlanok hozzám, de a nemzet is, — mindegy, szolgálnom őket annál nagyobb érdem, ki az elvet, a szabadságot nézi, azt oltára mellől nem idegenitheti el esztelen szolgáinak serege. Pedig még mindig borzasztó nehézségekkel küzdök azon gazember csalása miatt, és csapások miatt, miket a sors még utóbb is rám mért, és miről nőm semmit nem tud. Annál keservesb a küzdés és szenvedés, mivel titkolnom kell. Minek tudatnám vele az ilyet? Ot betegsége eleget kínozza, ne súlyosbítsuk azt erkölcsi kínokkal. Néha két-három hétig folytonos rettegésben élek. Ilyenkor minden munkára képtelen vagyok. Éjjel nappal párolog fejem mint tűz fölött az üst. Végre is nagy megaláztatásnak kell magamat alá vetnem, de ugy vagyok vele, mint a félénk, ki előre retteg az éjtől, mely mégcsak közeledik. . . . Hánynak nem írtam haza, legközelebb rokonimnak, legrégibb barátimnak, olyanoknak, kik mint nagy lelkek tiszteltetnek; mind hiában! hallgatnak mint a sir, egypár felelt hidegen, s nevetséges kifogások mögé búva. A száműzöttnek nincs hazája, sem barátja, — ki tart tőle? hisz ugy is oda veszünk, azt gondolják, ezt gondolják azok is, kiket egykor jókkal leköteleztem, — ő nem jövend többé vissza, s igy előtte nem fogunk pirulni. Ha neveik során végig megyek, átfutja lelkemet a boszu mint egy hideg láz. Hajói meggondolom, azt kell hinnem, hibáztam. Ellenségeimhez kellett volna fordulnom. Valóban ugy van! Barátim mindig czudarul bántak velem, s azok, kiknek szolgáltam, — ha értem s nőmért valaki valamit tőn, az mindig egy volt politikai elleneim közül.