Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 79 — Július. Egy sürü ivnyi iratot kőre nyomattam, melyben szólok az amnestiáról, s adom röviden a magyar emigratio történetét, főkép Kossuth magaviseletét itt és Amerikában, miután ő a legfontosabb személy, hivatkozva az akkori lapokra, hitelesség végett. Természetesen rosszalom azok tettét, kik az amnestiát elfogadák, mert most ezzel Austria nagylelkűségét, — mi nem az, — mintegy megerősítik. A lengyel és olasz emigratio előtt magunkat szégyenelhetjük, kik 10—20—30 év óta szenvednek és reménylenek. Es épen azok mennek haza, kik itt nem a szükséget, de az élvet unták meg. Ama kőnyomást 100 példányban húzattam le, és adandó alkalommal haza küldendem. Czélom benne a nemzettel Kossuth botor eljárását is megismertetni, — különben ez egy neme a megtorlásnak, miután ő hon ellenem proklamatiókat terjesztget, mint Makk ezredes nekem irá, ki ezzel egykor 1853-ban hon megbízva volt. Ide jött Kandó Kálmán, 1848-ban országgyűlési követ, kinek igen megörültem. Neje is vele jött. Okos ember s jó hazafi, Kossuthnak soha se volt csodálója, de utóbb azt tapasztaltam, igen is számító, tartózkodó. Minden szívességgel valék iránta, idegen iránt, ki a nyelvet nem birja, s maga mondá, mikép készségem szinte megzavarja; de utóbb magamat is tartózkodóvá tett magaviselete. Politikáról szólván vele, rendkívüli ellenmondásokba esett: mondta ezt, tette amazt, roszallott valamit, de hozzá tevé, mikép azt nem merné kimondani, hogy balul ne Ítéljék meg, pl. Kossuthra nézve, kit ó', mint mondá, mindig ugy ismert mint a milyen.