Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 70 — ő rokon a nagy franczia tömeggel. Nincs dicsekvőbb nép a föld hátán. Magába halálig szerelmes. Én sokszor próbáltam, hogy a kik megróvták a nemzet sülyedését, azok előtt szóltam ellene, — és rögtön védelmére keltek. Csak nekik szabad magokat bírálni, idegennek nem. Mindennap minden lap tele van ilyenekkel: a franczia nép az emberiség vezére, a civilisatió feje, a szabadság előbajnoka, a világ megváltója, az izlés mestere, Páris a világ lángelméinek középpontja, . . . szóval a nagy mindenség napja e nép. S e részben a republikánus oly elfogult mint a legitimista, a műveletlen mint a lángész. Egyképen nevetségesek. St. Marc Girardin mondja egy művében: a nyelvekbeli különbség enyészőben van, de ha még több nyelv van is, az eszme, az elv, a gondolat mind franczia, — a helyett, hogy azt mondaná: mind emberi. Pedig alig van tudomány s művészet, hol annyi sok között, a tetőpontot franczia foglalná el. A legnagyobb költőt, a legnagyobb bölcset, a legnagyobb festőt, a legnagyobb zeneszerzőt, a legnagyobb szobrászt, a legnagyobb történetírót, a legnagyobb csillagászt, a legnagyobb kritikust, a legnagyobb utazót, a legnagyobb jellemet, — ha van egyegy, kit legnagyobbnaklehet mondani, — ne a francziák közt keresd. Es ha az embert s ha a szabadságot nézzük, el kell szomorodnunk. Mikor volt e nemzet szabad ? 1790-től—1802-ig, de mint a rab, ki letépve lánczait, ölt, gyilkolt, dühöngött. És 1848-tól—1850-ig, mert 1851ben már bécsukták a ki merte a respublikát utczán éltetni. Es aztán e nép nevezi magát a nemzetek szabaditójának! Hogy adhattad azt, mivel magad nem bírtál? Lázaidban szét-szét töröd lánczaidat, de ha az elmúlik, ismét rád rakják azokat.