Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 60 — a másik kettőé Constantin és Etiemie). Midőn hallotta, hogy én a nemzeti egyenjogúságnak barátja vagyok, mód felett megörült, hozzám jött s mondá: régen nem volt oly boldog mint ma, hogy végre talált egy magyart, ki azon jogot, mit fajának igényel, más fajnak is megadni hajlandó. 0 a magyar és oláh nemzet szövetségében látja a jövő biztositékát. Ez főeszméje, ettől reményi, minden ettől függ. S mindent elkövetett, hogy ez eszmének mind oláh társait, mind a magyarokat megnyerje. 1854-ben Genfben tartózkodván, hosszan értekezett Telekivel, Klapkával; — ez épen nem Ízlelte, de végre ráállt, amaz véleményében osztozott, de a formulázásnál kisiklott és semmit nem akart tenni. (Golesco maga sem tudta, ezt mondván mi hiven jellemzé a két embert; Klapka oly gyönge, hogy mindenre rááll, Teleki oly határozatlan s oly óvatos, hogy ép azért minden föllépéstől fél.) Megígérték, hogy irni fognak a nevezetesb egyéneknek, és ez értelemnek igyekeznek többséget szerezni. (Soha senkinek sem irtak) . . . De ő erről már 1849-ben Brusszában Kossuthtal beszélt. Igen érdekesen leirta, hogy három hétig mindig sürgette elfogadtatását, K. mindig igérte, de soha sem fogadta. Ürügy a török őrizet volt, de valóság az, hogy ő mindenkitől félt, mindenben egy orgyilkost látott. Wagner őrnagy volt a közbenjáró, ki föltételül tevé neki, hogy „excellentiás"nak czimezze, hogy mint gouverneur-rel tiszteletteljesen beszéljen . . . Efféle föltételek neki ugyan különöseknek tetszének, de gondolá magában, hol van ember gyöngeségek nélkül? Végre is nem fogadtatott el, hanem az utolsó napon alkalma volt mintegy lehetlenné tenni be nem bocsáttatását. Miután Wagner a czim s tisztelet megadására újra emlékeztette volna, bement Kossuthhoz s előadta neki okát jöttének, t. i. az oláh és magyar faj,