Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

- 54 — November. Ha apró bajaimat, küzdéseimet, félelmeimet, aggályimat leírnom kellene, lapokat, iveket tölthetnék be. De minek ? Fogalmat arról még sem adhatnék. Minden embernek megvan a maga pokla, nekem is. S ha ki lát, a ki velem lakik is, semmit nem vesz rajtam észre, alig vehetné észre homlokomon egy-egy ború futó árnyékát. Mennyi kin az, mit az ember szenved, s miről más semmit nem tud, és jó, hogy egymás szenvedéseit nem ismerjük. Ennek tudása a világot boldogtalanabbá tenné . . Óhajtva várom otthonról a segélyt jelentő leveleket. Nem felel senki. Cs .... né sem. Pedig mindent igért. Creuznachi mulatásából oly vonásokat tudok Dina és Mari által, mik reményemet igen lehangolák. Fösvény a tulságig, nemeslelküségről fogalma sincs, tudatlan, de ravasz mint egy paraszt nő, dicsekvő ok nélkül, igér, de szavát nem tartja, őszintét játszik, és nem az, — szóval egészen más mint a minek mutatja magát. Annyival inkább sajnálom, mivel Dina, nem ismervén, hon jól, sok jót beszélt róla, s örvendtem, hogy végre egy atyámfiaban büszke lehetek. Most ismeri ő is s én is. Nem egy reményről le kell mondanunk. Dina névnapját vigan ültük meg, miután folyvást egészséges. Én neki, hálószobájába, egy órát vettem, fehér márványból, melyen egy aranyozott bronzveder van, s vele két csonkaoszlop, szinte aranyos vederrel. Örült neki, mivel fehér márványt óhajtott, s mivel ő mindennek tud örülni. O a but is érzi, gyakran előérzi, de az örömet bizonyosan kétszeresen élvezi. Viselőssége most bizonyos, Dubois, mint orvos s mint barát, meg-meglátogat.