Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 39 — a német fordításért, — másokat kímélve, nem adtam ki. Utóbb Batthyány L., Görgei, Kossuth politikai jellemrajzát adtam ki németül, — jutalma ellenségeskedés. Később a Nemzetiségről értekeztem, félig kész, — Iréné halála félbeszakitá. Ezután a Lombok és Töviseket írtam , kőre nyomatván, — mind igaz kép, mindenki azt mondja, de bár a dicséret túlsók, s a tövis lágy: azt mindenki feledi, csak ezt érzi. Iratim közt 120—130 versben irt mese van, — kedvem volna kiadni hon, ha lehet. De még hadd heverjenek. A bú tett költővé, de ki tudja az vagyok-e valóban? Várjunk, előbb feledjem őket, hogy róluk mint idegen ítélhessek. — Száműzött gondolatai czim alatt majd 50—60 darabot irtam. Ezeket haza nem küldhetem. Ha érdemlik, csak a maradék fogja olvasni mint egy holt száműzött keserveit. . . . Most eszembe jutott valamelyik szabadelvű szemlébe a magyar ügyről irni. A Revue de Parisban a lengyel s olasz mozgalomról két rövid, de érdekes czikk jelent meg. Ilyesmi mind jó, mind szükséges volna. Ha mi magunk elhallgatunk, ki emlegessen? Végre egészen elfelejt a világ. . . . Olvasgatom a magyar történetírókat, Fesslert, Katonát, Csereit, Szalárdyt, Keményt, Jászayt, Majláthot, Szalayt, s a hol lehet, ugyanazon időszakot, mindenikből, hogy lássam, halad-e a magyar történetírás? De ugy látom, ahoz mit a régi kor s kivált a XVIII-ik század író serege nyújt, az uj írók semmit nem adnak. Ha uj adatokat előhozni nem bírnak, uj eszmékkel gazdagíthatnának. De ezt sem birják. Jókai költői rhapsodiákat rajzol, mi sem nem költészet sem nem történet; Jászay diplomákat fordítgat ó-izü érdekes magyarsággal, vagy a régi írók meséit fűzi össze kritikai tehetség nélkül; Majláth fizetve volt osztrák szellemben irni, azt is gyöngén vitte ki; Szalay jobb Hor-