Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 40 — váthnál, de a tudóst játszsza, olvasójában nagy olvasottságot tesz fel, s ujat nem igen mond, a történet vázába szellemet nem önt, s ő is, mint valamennyi, a megmegrovott Fesslernél nem előbb de hátrább áll. Szóval nincs valódi történetirónk. A régi könyvekből egy ujat alkotnak, itt-ott módositgatván *). De hol van az, kinek műve méltó volna Európa által olvastatni? Hol az, ki a magyar történetből egy nagyszerű műalakot képes volna önteni? S addig ne reményijük, hogy a világ érdekelje magát érettünk, mig a nemzet történetét érdekessé tenni nem birjuk. . . . Hic opus hoc labor est! Bánatomban, gondjaimban, szorongásaimban csak apró dolgozatokra vagyok alkalmas. Néha-néha egy mesécskét irok, vagy egy verset. E hóban irtani: A paripa és a rokkant ló. Lipolda és Mari. A szegény és a só. A tót és a délibáb. A rák és a csiga. Az ürü és a hiúz. A kertész és a rózsa. A halász és a halak. A szellő és a virág. A pillangó és a méh. A földmives és az ugar. A nyul és a bika. A juhász és a fia. Az iródiák és a paraszt. A nyárfa és levele. Volt februárban 129. Ezekkel 15, van 144. Augustus. Creuznachból elég jó híreket kapok. Pár barátságos házzal ismerkedtek meg, a vidék gyönyörű, lakjuk szűk, de az étel igen jó, mint a házi asszony is, csak Mimire panaszkodnak, hogy nem szófogadó. De mindjárt a mentség is következik, — talán a fürdő iz*) ügy látszik Szemere nem ismerte még Horváth „Uj dolgozatát" s Szalay nagyszerű uj forrás-tanulmányait sem méltatta kellő figyelemre.