Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 26 — A béke, márczius 30-kán, aláíratott, s néhány nap múlva némely angol lapok közölték is nem hivatalosan. Mint a bécsi béke, „a mindenható Isten nevében", de nem a népek javára van irva. Egy okmány pusztán a fejedelmek közt, mint a harcz övék volt, s bolond volt a ki e tusától valamit reményit. Miklós el akarta nyelni Törökországot, Napóleon meg akarta magát rajta bőszülni, — midőn az orosz látta, hogy czélját nem érheti, s Napóleon látta, hogy helyet foglala az európai fejedelmek közt, békét csináltak, — s az angol ép ugy pórul járt, mint a szárd, mint a kétfelé játszó osztrák. Legfölebb a török nyert, de a kelet nyert-e? Törökországot két veszély fenyegette, egyik az orosz volt, másikat kebelében hordja. Emezt a béke, minden szultáni uj engedmények daczára is, nem enyhité, só't minden szabadabb mozgás dühösebbé teszi a küzdést a török és keresztyén elem közt, az uralkodni akar, s ez nem akar többé engedelmeskedni. E harcznak áldott következménye egy lehet, ha t. i. az orosz nemzeti párt osztrák elleni gyűlöletében megerősödött. S ugy látszik, igen. Ausztriát leginkább s legkönnyebben az orosz semmisitheti meg. De politikáját mind benn, mind kün módosítania kell. Nem vesztene általa, sőt nyerne. S csodálnám, ha Napóleon nem szövetkeznék vele. O olasz, mint családja, mint nagybátyja az volt; ravasz, okos, vakmerő ha kell. Ő talán sorban fogja I. Napóleon elleneit megalázni, szövetkezvén egygyel-egygyel, hogy a harmadikat megrontsa. Kezdte ezt Oroszországgal, mint leghatalmasabbal; ha ezután vele egyetért, Ausztriával könnyen bán, mert abba Anglia nem avatkozik, sőt Prussia sem. A végső leend Anglia, az ellen az egész világgal kell