Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 135 — jővén hozzám, inkább örültem annak, sem mint sajnáltam. Ok nélkül maradt el. Ezeló'tt két évvel, bár én ha találkoztam vele, nem köszöntem, ismét eljőve, ok nélkül mint a nélkül maradt el, ez neki sok belső küzdelmébe kerülhetett, mert ő makacs, kevély (bár födözgeti) , sok becsület-álfogalmakkal tele, háromszor jött mielőtt látott s vagy én neki a látogatást visszaadtam volna, éreztetni akarván vele előbbi viseletének igazságtalanságát, de hittem is, hogy ő örökké az marad a mi volt, szellemileg jeles, jellemben habzó, beszélni kész, tenni röst, elvből, ambitióból demokrata, lelkében kevély úrias grófi czimére, vándorol folyvást mint az örök zsidó, a megtestesült határozatlanság, ki nem képes magát eltökélni valamire, sem kis, sem nagy dolgokban . . . Tehát k é t év óta irtunk egymásnak, s midőn erre utazott, itt lakott, mindig meglátogatott, théázott nálunk s ebédelt többször. És ime, midőn némi remény valóban mutatkozék hazánkra nézve, midőn az emigrationak nagyobb megbántásokat is el kellett volna feledni, midőn ő, a mint nekem szembe mondá, másoktól, kívülem, minden státusférfiui felfogást megtagadott, Kossuthtól is; ő itt van hetekig, felém se jön, kerül, s mintegy számítva ki akar zárni a hazafiúi munkálkodásból, mi annyival jellemzőbb rá nézve, mivel ő igazán mindent reményit, általában ő hamar reményi. 0 engem sokszor megsértett, el-elmondtam neki és megbocsáték, nem mondom, hogy nehezen nem esett, de megtettem, mindez személyes ügy vala; de most ő bennem a számüzöttet, a hazafit, a martyrt sértette meg, ki akart zárni azon ügyből, mi nem a mienk, hanem a közös hazáé, ezt nem bocsátom meg soha, sem itt, sem a más világon.