Szemere Bertalan: Naplóm - 2. kötet (1869)

— 106 — czia költők nem tetszenek. A nyelvben nincs semmi költőiség, már előre tudom mi rím fog jönni, érzelegnek a nélkül, hogy éreznének, tele vannak szellemmel, de deklamálnak, néha bölcselkednek, de mindez nem olvad össze azon költőiséggel, mint azt a régi görögöknél s a németeknél is feltaláljuk . . . Nem lévén sem léleknyugalmam, sem kedvem valami nagyobbon dolgozni, szabad pillanatimban verseket irtam. E hóban 23 darabot irtam, rövidebbet vagy hoszszabbat, a mint jön reggel, vagy este, vagy midőn a városban járkálok, az én fejem mindig foglalkozik, s néha mig egy látogatásból másba megyek, a vers fejemben kész, csak le kell irnom. Leginkább a hazáról irok, a honvágy az, a mi epeszt, ez örökös fájdalom az, mi százféle költői alakba öltözik, — hazai képeket emlékezetből rajzolok, életem eseteire visszaemlékezem, panaszkodom a rajtam elkövetett igazságtalanságokon, nézeteimet mondom el az életről, tanácsot adok, néha dévajkodom. Czimeiket sok lenne ide irni, minden lap magán hordja a napot, melyen irtam. Végre Amerikából az ügyvéd levele megérkezett és az itélet. Vesztettünk. Az ügyvéd maga azt mondja, szégyenli az ítéletet, de az vigasztalja, hogy fölebb vivén, meg fog változtatni. Első instantiában egy biró itél, appellatában négy, de az a baj, hogy a négy között ül amaz egy is. Nem mertem Dinának ezt megmondani, ki még mindig szenvedő. Azon töröm fejemet, mit lehetne s kellene tenni? Igazságunk világos, csak attól függ, a biró bir-e józan észszel. 25,000 fr. forog kérdésben, mi mostani helyzetünkben nekünk igen sok. Kellemetlen a dologban, hogy a fölebb vitel uj költséggel jár. Csak januárban fog benne \ij itélet hozatni.