Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 89 — Február 15—28. Elvégre kaptam levelet és megnyugodtam, kipihenve érzem magamat. 0 viszont tőlem nem kapott levelet soká, pedig én gyakran irok, mióta tudom, hogy a postára tett levelet is megkapja. Mit ne mondanék el? Azt hogy szeretem, hogy epedek utána, hogy résztveszek fájdalmaiban, — mint oka is — a sors által? Es még két más levelet is kaptam, de azt alkalom hozta, és postára Brüsselben téteték. Ebben sokat irt titkosan, sokat kérdez, mindent elmond, a mit okosan elmondhatni. Es van még ebben, a mi engem a sírásig meghatott. O hiven és nemesen szeret, szívből, mi a nehéz napokban még melegebb. En magamnak semmit sem menték meg. Nem marad, nem lesz egy fillérem sem. Intézkedni a veszteségre számitólag szégyenítem magam előtt, mintha ez által a diadalról lemondtam volna. Es mi hatása volna az ilyennek másokra, ha azt megtudnák! Tisztán léptem ki a forradalombul, mint a hajnali levegő, gondolatban, titokban , akaratban sem váltam el tőle semmi érdekeimben. Sőt, 1848. decemberben Felső-Magyarországba hivatalosan elmenvén, az alatt Windischgratz Budát elfoglalta. Midőn júniusban visszamentünk, kocsim, lovaim elvitettek, nőm sok holmija, s könyvtáramat és minden iratimat a honvédek, a hadi épületben lefoglalva találván, elpusztiták. Nem kértem kárpótlást igen szegény létemre sem. Felső-Magyarországon ö t hónapig voltam, nem húztam napdijt. Számadásomat pontosan beadtam. Biztosi