Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 90 — kiadásim irodára, írnokoknak, kémekre alig ment 2000—4000 pfrtra, fuvar, sürgöny-költséggel, folytonos harczközben. Mint minister két havi dijt vettem ki, két havit, gondolván a kincstár zavarán segithetni, ben hagytam. Ez ott veszett, a másik mint bankjegy veszett nálam. A kincstárból érczpénzt soha sem vettem ki. így hagytam el Magyarországot. így indultam a jövendőnek. Szegényül, de ragyogó lelkiismerettel, magamban, magamnak. És itt eszembe jutott szegénységem. Dologhoz fogtam, mi pénzt hozzon egykor, — de a fő czél utolsó szolgálatot tenni hazámnak, nemzetemnek az irodalom mezején. És ha a betegség elhervaszt? Ha nem tudok dolgozni később ? Anyám nem küldhet, mert magának sincs. Es ha kedves Dinám szülésében elhal ? E rémkép mint egy kisértet ijesztett meg néha . . . Akkor ő sem segíthet rajtam, a száműzöttnek adni sem, hagyni sem lehet. . . Párszor lebegett végig agyamon e rettenetes gondolat. Elfojtottam mihelyt megjelent. Neki erről nem szabad tudni. r Es ime Brüsselen ált jött levelében tudatja velem, hogy ő végrendeletet tőn szülése miatt, és minthogy nekem nem hagyhatna semmit, egy összeget kiküldött Angliába Mayerhez, vegyem ált tőle, és biztosítsam vele jövendőmet. . . Nem a tett boldogított, a lélek a mely sugallta, a gondolat, a szeretet, a hivség a mely a tettben, mint az illat a virágban fekszik.