Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 45 — Midőn végre Andresitzena felé tartva, mindig a jobb oldalon menvén, a tetőre értünk, egy fölséges kép nyilt meg szemünknek. Középen az Alpheus kigyózott, mint egy óriás csúszó. Menetét széles homokágy jegyzi, mely messze kitündöklik. Ezen felül kezdődnek az oldalak, a halmok, hegyek emelkedni, a zöldellő és fénylő domborodásokat a hajlások árnyékai emelvén, s ezen emelkedés roppant lépcsőzetkint nagyszerüleg tágas térben tart, mig magas hegyek, mint a tripotamosi stb. zárják be az amphitheatrumot. . . Ez fölséges egy tájkép. Gyönyörű a változatosság. Fokozatos az emelkedés. A lélek érezhetőleg emelkedik, a sziv boldog kéjben usz. . . Ha a néző nem vesztette, — sőt ha vesztette is hazáját! ! A partosb helyek, a hegyek szélein, falvakkal vannak behintve. A régi görög nép partokra, ormokra rakta lakait, a mostani szinte. Késő este értünk, örökös föl- és lemászások közt, Andresitzenába. A paklovak nem érkeztek meg. Ismét a kemény padon töltöttük az éjszakát. E mai napon is pereltünk a kalauzzal. Nem biztat Athénbe juttatni a gőzhajó menetele előtt, ha Messénét és Spártát megnézzük, — pedig ha ezt elmulasztjuk, miért utaztuk be Peloponest? Mig csúfosan össze nem szidjuk, nem használ neki. A görög nép gyalázatosan önző, és pedig számitva, álnokul önző. A mit kalauzunk velünk tesz, arról könyvet lehetne irni. Számítása, saját hasznát, költsége kimélését illetőleg, a hihetetlenig megy. De az én szemem mint a nyil követi, — legalább éreztetem vele hogy láttatik.