Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 350 — ellen. Sőt reménylem ezt. Egy korz-tól minden kitelik. . . . Minden esetre a képzelt 10 évből 6 év ime lefolyt. Békén várom még a négy lefolyását, ha ez is elmúlt, kétségbe esem, vagy ha tehetem, mint a stoikus, nyugalommal alá vetem magam a változhatlan végzetnek. Es aztán?! Ha elmúlik 10—15 év, s én 60. évem felé járok, és nem lesz semmi, semmi kilátás? Itt kell meghalnom? Idegen földben fekünnöm és elporlanom? Irénkém mellett várjam a feltámadást? Avagy akarhatok akkor visszatérni? Hol a remény végkép kialszik, szabad lesz visszatérnem? A száműzöttnek nem szabad a hazában élni, mint szabad azoknak, kik a száműzetés kinjait nem ismerték? Ez bezzeg a kérdések kérdése! Eddigelé nem tettem magamnak e kérdést, és nem is feleltem reá. Az elvnek hódolni kell a sirig, szenvedni értté örökké, avagy az öreg megérdemli, hogy pihenjen honában? Mit teszek akkor? Mit? ... Várjunk, várjunk, idő hoz tanácsot, ne előzzük meg az időt, talán a zsarnok is 20 évi fogságnak ismervén el a 20 évi száműzetést, megelégszik e büntetéssel . . . írtam egy mesét A róka és a farkas 1, összesen 122. r Es irtam I—XXXII. darab verset, ily czim alatt: Száműzött gondolatai (vagy andalgásai). Öreg napjaimra lettem ismét költő. Kulcsa e tüneménynek helyzetemben van. A száműzött keveset gondol és tesz, tárgya és tere nem lévén, ellenben sokat tapasztal, szenved, érez, emlékezik honára a jobb napokra, rokonaira, barátaira. Ezért természetes, ha a száműzött hasonlit a fához, mely lágy őszszel másodszor virágzik és gyümölcsözik. Külföldön az ember, elszigetelve élvén, csupán a múltban él, a zajban és csendben