Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 351 — él, a sokaság közt is magányosan, élvek közt is busán, mint egy gyökerében tört s kifordult fa, melynek ágai gyömölcsöt és zöld lombokat hordanak, de azok a múltból származnak. . . . Azonban az én sorsom bánattal tele, barátimban csalatkoztam, jótétemért hálátlanságot arattam, legjobb, legnemesb szándékimban félreértettem, mindenütt önzéssel, szivtelenséggel, haszonleséssel és ostobasággal találkoztam. Dinám folytonos betegeskedése mind élvre, mind munkára alkalmatlanná tesz, ha van mindennapi kenyerem, mi soknak társaim közül nincs biztos, azt könnyeimmel öntözöm, Irénkém, e gyönyörű angyal, életem e kedve és álma, elhagyott engemet, még mindig vérzik sebem, sirján még mindig fáj szivem, nemde természetes, ha ennyi suly alatt, mint sziklák súlya alatt, a forrás kifakad,— e forrása a szívnek azon sok panasz, mit verseimben kifejezek. Nem keresem, ömlik az magától, mint a vér ömlik az érből, ha egyszer fölnyittatott. Ezért gyűlnek oly szaporán verseim. Csaknem tisztán irom le őket. . . . Pedig alig szentelhetek nekik egypár órát. írtam e hóban 32-őt. . . Mind valódi érzésemet, mit 6 év folytában itt és ott éreztem, fejezi ki. . . . A folyó számokban (I. II. III. stb.) kevés változást kell tennem, hogy az egy egészet képezzen, azon momentumok sorát követve, a mint menekvésem folytában azok lelkemben felvilágoltak. . . . Lehet, másokra nézve nem lesz becsök, ha nem lesz, sajnálom, mert éreztetni kivánnám másokkal, mik egy száműzöttnek gondolatai, vágyai, fájdalmai. . . . Mi e telet Pauban vagy Toulouseban akartuk tölteni, s hogy vissza jövénk Párisba, oka mivel Dina jobb telet reményit, s némi öröme, testvérével, Ferivel lehetni. Egyik reménye sem teljesedett. Szenvedései