Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)

— 335 — tegséget. De miféle láz? Agyláz, ínláz, váltóláz? ... A forróság folytonosan tartott. 23-án calomelt rendelt, mi éjjel s másnap hatott ... De a láz nem akart szűnni. Mindinkább nyugtalanok kezdénk lenni. Dinát is, engem is sötét félelmek kínoztak. O megijed hamar, de hiszen, annyi halált érve, nem ok nélkül. Én nem esem oly rögtön kétségbe, de ha meggondolom, hogy engem a sors mi sokszor, mi keservesen, mi folyvást sújtott, a bánat néha csaknem megfojt, a keserv csaknem megöl. Nem mutatom s annál kínosabb. 24-én sem könnyült. 25-én fürdőt rendelt az orvos, oka lévén veres himlőt gyanítani, és este pontok látszottak ábrázatán. 26-án azok elborították. E szerint van okunk nyugodtabbnak lenni . . . de szomorú kilátás, hogy a fürdőt s a szabad leget hetekig nem fogja használhatni. íme ekkép csak félig értük el utunk czélját. Sőt addig sem. Dina folyvást betegápoló, nincs lelki nyugta, nem jár ki sem az erdőbe, sem a tengerpartra, azon 10—15 perez az övé, melyet a tengervízben tölt . . . Akárhova megyünk, vagyunk mint a szarvas, mely oldalában hordja a sebző nyilat, fut, de hiában fut, azt mindenhova magával viszi . . . Másrészről mint megkönnyült szivünk, a betegség ekkép meghatároztathatván! Mi mindentől nem féltünk! Mi szerencsétlenség érhetett volna! . . . 26., 27., 28-án mindig szenvedett. Lassan jöttek ki a himlők egymásután. Forrósága nem hagyott alá. Köhögött. Szemei megdagadtak. Hasmenés is gyöngítette. 29-ig úgyszólván semmit sem evett. 30-án mák-haslövetet kapott, ekkor aludt csendesen először. Múlik veressége, de ereje kimerült, nincs kedve semmihez, étvágya semmi, s ha van, ahhoz a mit enni nem szabad. Erőtetése nem akar engedni ... A napokat mellette töltjük