Szemere Bertalan: Naplóm - 1. kötet (1869)
— 142 — mekszerepet visz a világ politikájában. Ez elvet vallania kell mindennek, ki a szabadság barátja, de miképen alkalmazza Észak-Amerika ez elvet Európa viszonyaiban? Hadat üzenjen a muszkának, ha az egy vagy más ország ügyébe beavatkozik ? Vállaira vegye Európa végtelen bonyodalmait? Kossuth ezt követeli. Megtámadja Washington e részbeli politikáját, mely Észak-Amerika magaviseletében ez ideig szabályul szolgált. Ebből zavar lesz. Kossuth nagy vészt támaszt feje fölött. Bizonyosan meg fog támadtatni, annyival inkább, mivel kimondani a puszta elvet, mit sem használ, érvényt szerezni pedig neki, nincs Észak-Amerika hatalmában. Nem más ez, mint uj kiadása Kossuth azon politikájának, miszerint Olaszországnak, Ausztria ellenére, szabadságot ígérvén, a magyarét is elvesztette. Az elkapatás, ennyi szerencsében, csaknem bátorságot ád neki. A congressusban inditványt tőnek őt meghivni Washiügtonba; azonban az indítvány elhalasztatott. Mire ő felboszankodik, s kijelenti nyilván, miképen ő nem igen yeendi útját Washington felé, ha ott nem látják szívesen, ha meg nem fog hivatni. Ha ő nem a nemzet vendége, minek küldtek hajót érette? íme, ő, a kiszabadított rab, az eseménynek ily fordulatot ád. Bátorságnak nevezném e fellépést, ha nem az elvakult ambitio és suffisance szülöttének kellene mondanom. Ez volt, az amerikai színpadon, második ballépése. Harmadik az volt, hogy ő nem az elnökkel, nem a congressussal, nem a népvélemény vezéreivel értekezett, hanem tervül választá a fölagitált nép által eró'tetni az amerikai kormányt a non-interventio elvének kimondására. Tőle, ki magát demokratának tartja, ép oly hibás taktika, mint rosz a sükerre nézve. A mily magasan áll