Szemere Bertalan: Levelek : 1849-1862 (1870)

— 107 — ganmak mind bátorságom, mind erőm elég van betölteni hazafiúi tisztemet; a szövetség ugyan mindig jó, de én soha nem keresem. Tudod hoszu várakozás után mi hitt engem a fellépésre? Azon őrült prograinm, melyet megismertem londoni azon beszédéből, melyet te voltál velem szives közölni. Akkor is azonban azt hittem teendőnek: lépne fel néhány tekintélyes név, és ez zablát vetvén Kossuth szájába, meg fogja menteni őt és az ügyet, vagy el fogja őt veszteni, de legalább az ügyet mentendi meg. A felhivottak mind egyértelemben voltak velem K.-ra nézve, de a módban különböztek. . . . Egyik felszólitandónak vélte őt, s hogy az alatt feleljen, negyven napot kitűzni, másik legjobbnak hiszi engedni menni utján, mert igy legbizonyosabban lejárja magát, — én nem helyeseltem ez ösvényt, mert a K. vak szerencséje felhasználandó volt volna, azonban tervem el nem fogadtatván, (a mint közönségesen tudva van, de ti nem hiszitek) ezen utolsó vélemény ment, történetileg, teljesedésbe. Azt gondolod te, nem tudom én, hogy napi népszerűséggel küzdeni bizony kellemetlen? Vajmi nagyon is tudom és érzem. Annál csodálatosb, hogy ilyesmiben az erkölcsi erő nagyságát nem méltányoljátok. Én az ilyesmi kötelességet örömest másra biznám, de én a kötelességtelj esitésben nem vagyok válogató. De hidd el, az eget akármi vastag boimlat födi be, azt meghasogatják a nap nyilai. Ezt annál inkább elhiheted, mert te oly jól tudod mint én, egyrészről, hogy lelkében az emigratió többsége Kossuthot tartj haza bukása okának, mint jól tudod másrészről, hogy elleneimnél a Kossnth-féle viszálkodás csak ürügy, haragúknak okát