Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 3. kötet (1867)

— 28 — elhagyta Lázit az előrelátás s Önkényűleg mozduló ízei nem emeltették föl vele lábát annyira, hogy a tizenkét hüvelknyi magas küszöbűin meg ne botoljék. Lázi arcra esett s esés közben a szár szopókája nyelvét keresztülszúrta. Furcsa jelenet fejlődött ki; anyám csittítani, simítani, tisztázni kezdett, apám pedig tekintélyes méltósággal közeledvén, Lázit anyja kezéből ki- s a magáéi közé vevé s a természetes fájdalom által előidézett sírást, mivel oka géptani volt, önnön erőmüvi készségével máshová csapolta s miután önszabta törvényének eleget tett, újra visszatéve őt az irt hozó anyai kezekbe, a többit Lázi saját és a házi szerek gyógyitó erejére bízván. „Ezen elősorolt eseteken kivül semmi különös sem véste belé magát emlékezetembe, s ezért gyermekkori viselt dolgaimról nem szólunk többet, hanem még csak azt emiitjük meg, hogy apám ezután ritkábban járt a kertbe, sokat feküdt — miként anyám is — nappal is az ágyban, s gyakran íurösztötték őt borban vagy borseprűben. „Egyszer csak nagy lótás-futás történt, gyülekeztek a rokonok, s megjelentek a ház barátjai s ezek közt egy tisztes lelkész, anyám bátyja, a ki különösen cirógatott s bevittt apám szobájába, hol az egész társaság, a gyermekekkel együtt összegyűlt volt. Mit beszélt apám mindannyival? nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a lelkész fölemelt, apám ágyához vitt, ez megcsókolt s kezét fejemre tette .... A társaság eloszlott, a gyermekek eltávoztak s csak a lelkész s a házban lakók maradtanak. Másnap a város lelkésze jött elő ünnepélyesen; a barátok s rokonok a betegszobán kivül a házban, a házon kivül pedig s az udvarban tömérdek nép volt; bent és kint szomorú arcok vegyítve könyezőkkel, anyám sírásban s este kong a lélekharang