Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

— 326 — ez ha nem hibázom, július 21-dikén történt. Utána a republicano-socialisticus programúm miniszter-elnök, Szemere lépett a szószékre. Az országgyűlés csupa fül volt, mert kiki azt vélte, hogy megtudandja, hányadán van az ország ? Szem ere az nap szónoklati remekművet mutatott be. Egészben azonban inkább Cicero volt pro Clodio vei pro Milone, mintsem Demosthenes contra Philippum. Mindenről szólt, mindent mondott, s mégsem tudatta azt, mit tó'le vártak. Kiki bámulta fényes tehetségét, de kit-kit előbbi állapotában hagyott. Felhozta a nemzetnek három óhajtását: „Az első az orosz-osztrák serégek legyőzése, kik ellen változó szerencsével küzdött a magyar sereg, mely bár most kétes állapotban létezik, mégis, mivel már az országszerte tevőlegesen működő sereghez e tájon magának a kormányzónak (?) vezénylete alatt 30—40 ezer emberből álló tartalék-sereg fog felállíttatni, s mivel a többi seregek is naponkint szaporodnak, (mert a nép, a föld szine, s az idő is barátaink) — mig az oroszok száma naponkint fogyatkozik, — azért reményt nyújt az első óhajtásnak eleget tenni. „A nemzet második óhaja az, hogy a fellázadt népfajok lecsendesittessenek. Felhozá és előszámlálá, mi borzasztót szenvedtünk mi, s mit maguk a rácok és oláhok, kik magukat saját földjeikről száműzték, s hogy mily kegyetlenségeket követtek el ép azon bécsi kormány érdekében, melytől minden szenvedésük Származik. Felhozá, hogy egész 1848-ig a szolgaság minden kinjait a bécsi kormány nyújtotta, s ez által tartatott örökös egymás elleni ingerültségben a nemzet, mikép azok, kik egy földön laknak, ugyanazon istenadta levegőből csak a kölcsönös gyűlölséget szívják leikeikbe. Továbbá, hogy midőn a nemzet kezébe ment át a kormány, hatalmát nagylelkűleg arra használá, hogy a robotot, dézmát eltörölje,