Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 2. kötet (1867)

113 — Puelmer ellenében lássuk Bemet. Itt előre kijelenteni , hogy sokat adnék annak, (ha t. i. lenne valamim,) ki az erdélyi hadmenetet figyelmesen kisérve s azt minden részletében összehasonlítva s összevetve — abból rendszert kivonni képes. Bem hadmunkálatai alapja az ellenség volt, nem pedig a helyszínre alapított mozdulat, mely a legegyenesebb, legbiztosabb, az erőfogyasztásra nézve legkimélőbb, célját legjobban elérő s ugyané célt biztosító modorral győzi le az ellent, s a nyert tájékot megtartja. Ha őt jól fogtam föl, kevesbbé érdekelte Bemet a mikép és mennyi? mint a hol van? — s talán soha sem tudta volna megmondani , hogy mi lesz következménye győzelme vagy veszteségének. Ütközet előtt a körülötte levő vezénylőknek kiosztotta a szerepet arra nézve: merre menjenek, s magához egy vagy két zászlóaljat s néhány üteget vévén — a verekedést elkezdé. — Mivel pedig ágyúinak tüzét oly jól tudta irányozni, mint nálánál jobban senki, s azokkal az ellennek a legjobb s legalkalmasabb időben lehetőleg nagy veszteséget okozott, azért többnyire győzött, s ha győzött, az ellenségnek nem engedett időt arra, hogy magát öszszeszedhesse. Ha pedig vesztett, saját személyének legnagyobb veszélyeztetésével is imponált a győztesnek hátrálásában s eme vitéz s lehet mondani: átalkodott bátorságában a szerencse soha sem bagyá el egészen, bár úgy látszott, hogy megsemmisíttetése gyakran az ellenségtől függ, sőt csoda, hogy némelykor egész serege oda nem veszett, mivel biztos győzelemre számítva, alvezénylőinek a hátrálási irányt ritkán szabá ki. Hadjárata kezdetén kevesebb erővel bírván, azt összpontosítva tartotta, bár így sem vezette mindig az ellenségnek. Később, midőn győzelmei a székelyeket felheviték, s a háborúban számosabban vettek részt, még akkor III. 8