Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 1. kötet (1867)

— 210 — elválasztó tér, melyet ő Jellasics és önmaga közt hagyni szeretett, a hires Flankenbewegung után nem lett szűkebbé; a büszke magyar vér pedig fölhevülvén és sebesebben forogván, már-már markába köpött és a fél világgal is megmérkőzhetni elég erősnek tartá magát, sőt az országgyűlés és a honvédelmi bizottmány több tagja is önmegelégedéssel hallotta a hirt, és nyugodtabban kezde nézni a jövőbe. A mint ez a jövő biztosabbá lőn, a megadott fegyvernyugvás, az ész és szükségparancsolta okok dacára, bosszankodtatá őket, mert Jellasicsot nemcsak tönkre tenni, de még mint foglyot Pesten is látni szerették volna, talán hogy megbájulják, mint a Timurlenk által elfogott Bajazettel történt; erre azonban még sem vetemedtek volna, mint későbben Roth és Philippovics esetei mutatták. Boszankodtak azért is, mert Jellasics tönkretevésével az egész háborút és mi több: Horvátország lecsillapítását is befejezettnek hitték. Az országgyűlés, midőn Jellasicsnak a fegyvernyugvás alatt történt titkos hátrálását és elvonulását hallotta, kit-kit az ottaniak közül kárhoztatni és megbüntetni kivánt, és ezt meg is tette volna, ha a biztosi testület, mely politikai rövidlátással a fegyvernyugvásba szintén beiéegyezett, az egészet föl nem menti. így mi volt természetesebb, mint az egész hibát az ottani rendes katonaságra tolni; a népet pedig, — vagyis a pesti sok-fejet — és az országot Jellasics gúnyolása mellett ennek végveszélyével s azzal biztatni, hogy a győztes magyar sereg utána fog iramlani. Reménylették is ezt, bár egyes esetekből eléggé kivilágolhatott, hogy a rendetlen és szabályzatlan sereg balesetben gyorsabban tud hátra- és elszaladni, mintsem az ellenség után nyomulni. Nem tudták, hogy a nemzetőrségi erő az utána hozott eleségből annyit foglalt