Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 1. kötet (1867)

— 176 — Az egyedül harcolni szeretők a huszárok voltak két ezredben, s ők voltak azok, kik az egészben a lelket fenntarták. A gyalogság törvényes érzésíí ugyan, de mivel a constitutióra tett esküt máskép is lehetett értelmezni, ingadozó volt, nem akarván megszegni esküjét, de régi pajtásai ellen sem örömest harcolván. Hanem Jellasics is roszul számolt, a mint ez Kulmer báróhoz intézett s elfogott magán leveléből kitűnik; mert ő katonaságunk szökéseit remélte, de a huszárok elcsábitása lehetőségéről tökéletesen lemondott s fájlalta a tett első ágyúlövést, mely a mostani szakadást talán örökre összefüzhetlenné tevé. A mi károsan hatott a katonai szellemre, az az ottani tábornok kövérsége volt, mi őt mozgásaiban gátolta s meg nem engedte, hogy a körülményekhez illően működjék, noha nem hiszem, hogy áruló lehetett volna, a mint a különben becsületes és igazságos kormánybiztos, Csányi mondotta, és a mit későbben bebizonyítani nem tudott. Kevés erélyességről, sőt léha eljárásról vádolhatta, bár nehéz feladat volt, tüzesen, hevesen, és egész akarattal küzdeni azok ellen, kikkel részint a traditió, részint a háborúkban hason szolgálattevés annyi idő óta öszveszoktatta a mi katonaságunkat, mit a gyalog sorkatonaságnál elegendőleg észre lehetett venni. — A huszárokat a hazaszeretet, vagy talán a változást szeretés, vagy inkább a kisebbfokú fegyelem, vagy a természetükben levő önkényes cselekvési hajlam, az összeütközésre átalánosan készen találta, s példájukra a gyalogság — a vonakodó tiszteknek dacára — követte őket. Szerencse vala eleintén, hogy részünkön két huszárezred létezett, mig Jellasicsnak csak torzképű szlobodnyákokból, vagyis szabadosokból álló összevisszakoldult egy lovas százada volt, mely okosan a háttérben maradt,