Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai - 1. kötet (1867)

— 177 — hagyván a disciplinált és hadat ismerő határőröknek, mint még számban is többeknek, a gyülevész magyar ellenséget hátranyomni. Bár a magyar sereg hátravonult, de Jellasics sem mehete sebesen előre. — Egy közönséges hadmeneti tért hagyott a magyar s önnön serege közt, mely utóbbit öszpontositva tartotta, mert hadának egy része gyülevész horvát népségből állott, mely magát hizlalta, magának hasznot szerzett, következőleg mástól elvenni szeretett és tudott is, zsákmányát hónába is elhurcolván magával. Jellasicsnak rendes serege kevesebb kárt tett, mert a vezér ugy élelmezte azt, a hogy ilyenben sehol sem részesült s hogy ily jólétet csak Franciahonban, a Napóleon alatti háborúban élvezhettek az öregebbek. A hol pedig kihágás történt, a mi a legjobb akarat dacára is történhetett, ott többnyire a — — — — tisztek átnézése miatt történt az. — De a gyülevész nép rabolt, kárt tett és a magyar földnépet felbőszítette úgy, hogy ha tettei hallatára az egyes eltévedtek vagy elmaradtak egyenként elfogattak, alig hiszem, hogy pajtásaik áthágásait halállal nem fizették; és ha a sors ugy akarta volna, hogy a tervezett beütés és a háborúnak átjátszása Horvátországba, Zágráb és Fiume felé sikerül, ugy az ottani lakosság bizonyára honhaikért is bűnhődött volna. Tehát Jellasics lassan haladt, hanem bizonyára nem nemzetőreink vitézsége miatt. Annyi igaz, hogy mig az ellenség önhonában létezett, a 20 és 30 ezer közt változó nemzetőri felkelésnek a határokon megjelenése és szolgálattevése, valamint egy részének kivételesen bátor magaviselete oly benyomást tőn, hogy a beütés talán e miatt halasztatott későbbre, noha ezen elhalasztást a lovasságnak s a hadi szerek és eszközöknek Jellasicshoz 12