Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

380 III. A btkv. tárgyalása részleteiben. a törvény által alkotott bíróságaink és hatóságaink, ha ezek ellen hamis fegyelmi vádak büntetlenül emelhetők: ezt már ma is képesek vagyunk megítélni. A perlekedők azon sajátsága, melyet már az 1486: 54. tcz. felemiit, mai napig is megmaradt, sőt nagyobb mérveket öltött. Fegyelmi törvényeink, a tulajdonképeni közérdek tárgyát képező ily ügyekben, nagy befolyást engednek a magánfélnek. Ezen befolyással való visszaélés ellen azonban nincs különös intézkedés. A tapasztalás mutatja, hogy a pervesztett fél a legvakmerőbb feljelentéseket tesz nemcsak az alsó bíróságok vagy birák ellen, hanem a legfelsőbb bíróságok egész tanácsa ellen is; sőt a vádiratban egész szövevénye a dolgoknak és történteknek mondatik el, melyek valódiságát a feljelentő nemcsak nem tudta, de nem is tudhatta, és melyeknek többször épen ellenkezője felel meg a valóságnak. Volt több eset, hogy a referenstől egész mesét tartalmazott a vád, kiterjeszkedve arra, hogy a referens a tények előadásánál félrevezette a bíróságot; hogy ez vagy amaz ténykörülményt vagy épen nem vagy a valóval ellenkezőleg adta elő; hogy véleményében az ellenfélnek kedvezett stb.; és későbben kiderült, hogy épen a referens más véleményben volt, mint a bíróság többsége; hogy előadmánya mindazt a legrészletesebben, leghívebben kiemelte, a mire a vádló sülyt helyezett és hogy a pernek akkénti elintézése, a mint az elintéztetett, a többi bírónak a jogkérdés fölött az előadóval ellenkező meggyőződéséből keletkezett. ' Mindezen esetekben a feljelentő nem tudta annak ellenkezőjét, a mit hamisan állított; de nem tudta és tudnia nem lehetett azt sem, hogy állítása való-e vagy sem. A hamis vádnak oly fogalmazása mellett tehát, mely az ellenkezőnek tudását föltételül követeli, ezen esetekben a hamis feljelentő büntetlenül maradna. Ez tehát szabadalom lenne a birák, a közigazgatási hatóságok, és azok közegeinek folytonos lealacsonyitására, a hatósági tekintély végtelenül veszélyes aláásására; a legvakmerőbb fegyelmi eljárások indítványozására; szabadalom arra, hogy a legtisztább jellemű hatósági tagok az elégedetlen féktelenség szenvedélyes támadásaival folytonos ostromba állíttassanak, s mindenik hatósági cselekvényt azon tudatban teljesítsék, hogy a legtisztább öntudattal, becsülettel és a törvénynyel teljes öszhangzásban végzett kötelesség miatt, a büntetlen rakonczátlanság által fegyelmi biróság elé fognak vonatni. Ezen veszély kikerültetik az általunk elfogadott nézet által, mely egyébiránt a literaturában is számos és tekintélyes képviselővel bir; és különösen GEYER és HERZOG erős érvekkel támogatják ennek helyességét, sőt szükségességét. Mi legyen valódi értelme a Senatusconsultum Tertulianum-nak: az, szemközt a gyakorlati szükséggel, s az eszmének jogelméleti helyességével, elhatározónak nem tekintetett. A kiemelt eszme elfogadásának következtében, a szándék irányzatában két eset különböztetett meg. A 216. §. ezen esetek egyikéről, arról rendelkezik, midőn vádló tudja azt, hogy hamisan vádol; ellenben a 217. §. azon esetről szól, melyben vádló a vád valótlanságát nem tudja. További megkülönböztetés nem látszott szükségesnek, s különösen nem látszott szükségesnek a culpa fokait külön intézkedések tárgyává tenni. A 81. §. elegendő útmutatást nyújt a bírónak, s különösen annak második alineája biztosítékul szolgál a netalán igen tág magyarázat veszélye ellen.