Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 2. kötet (1880)

8 III. A btkv. tárgyalása részleteiben. ebből nem csupán az válik kétségtelenné, hogy a felségsértés kísérlete ugyanazon büntetéssel büntettetett, mint a bevégzett felségsértés; hanem az is, hogy ugyanezen büntetés alá estek azon cselekmények is, melyek a helyes fogalom-meghatározás szerint, ma kísérletnek sem tekintetnek, s melyek vagy mint előkészületi cselekmények, vagy pedig mint az akaratnak, a büntettet megkezdő minden materialis cselekvés nélküli egyszerű nyilvánításai, például a „projecta, literae deliberationes", sokkal enyhébben, vagy épen nem büntettetnek. Azon fölötte tág kiterjesztés nem volt kizárólagos sajátsága hazai törvényeinknek; a mint tudjuk: közös hibája volt ez Európa valamennyi régibb törvényhozásának, a melytől csak igen nehezen lehetett az újabb korban is megtisztítani a büntetőtörvénykönyveket; sőt Anglia még 1842-ben, tehát napjainkban hozott felségsértési törvényében a kísérletnek az eddiginél is tágabb meghatározását állapította meg. 1. A szabály, a melyről szó van, a római törvényekből ment át Európa valamennyi törvényeibe. A L. 5. Cod. ad Legem Juliam majetatis IX. 8. mondja: Eadem enim severitate voluntatem sceleris, quam effectum puniri jura voluerunt. Cato azzal igazolja a római jognak e szabályát: hogy ellenkező esetben a legiszonyatosabb bűntett büntetlenül maradna; mert a bevégzett, a sikerült lázadás elvonja annak szereplőit a büntetés elöl. „Hoc nisi provideris, ne accidat, si evenit, frustra judicia implores." 2. A németekhez korán talált bemenetet a római jog. A német császárok a római császárok utódainak tekintvén magukat: a Lex Júlia de majestate, már a Bulla aurea által elfogadtatott; és VII. Henriknek 1313-ban kiadott úgynevezett „Extravagáns Edictumu-ában, a római jog alapján világosan kimondatott: „omnes et singuli sunt rebelles et infideles nostri et imperii, qui quomodocunque publice vei occulte contra nostrum honorem infidelitatis vei rebellionis opera faciunt, et in nostram imperii prosperitatem aliquid machinantur." — Kétségtelen, hogy ezen „aliquid machinantur" a kísérletet is, még pedig annak legtágabb kiterjedésében átfoglalta. A mult század végével KLEINSCHROD megtámadta azon elvet, mely szerint a felségárulás kísérlete megállapítja a felségsértés bűntettét, s azóta a kérdés a közönséges német büntetőjog szempontjából sokak által taglaltatott. ZACHARIAE 1838-ban újra bírálat alá vévén ezen már előbb FEUERBACH és MiTTERMAiER által is elemzett tant, azon eredményre jutott, hogy a határok mindenesetre szűkebbre vonandók. De e vonal meghúzásánál a nagynevű tudós, elvi álláspontja daczára, vagy talán épen ennek nyomán, ingataggá válik, s fejtegetéseinek eredménye gyanánt csak annyit lehet következtetnünk: hogy az előkészületi cselekmények kihagyandók a bevégzett bűntettel egyenlően büntetendő Hochverrath fogalmából. A nevezett tudósnak következő szavai alig engednek más magyarázatot: „so werden wir zur Vollendung des Verbrechens des Hochverrathes wenigstens so viel verlangen müssen, dass durch einen nicht blos vorbereiteten, sondern wirklich unternommenen Angriff, welcher unmittelbar, oder mittelbar gegen einen der wesentlichen Gegenstánde des Hochverraths gerichtet war, ein objectiv erkennbar gevvordener Bruch der Unterthanentreue vorliegt." — Ugyanezen eszme resultál azon cselekmények elösorolásából is, melyeket ZACHARIAE a fentebb kiemelt elvi álláspontjából kifolyólag, a bevégzett felségárulás bűntettének fogalmából kiveen-