Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

I. Rész. III. Fej. 20. §. A főrendiház tárgyalása. Halálbüntetés. annak közvetlen szerzői s összeállítói szebb s tartósabb emléket nem emelhettek volna maguk számára. Es noha tagadhatlan, hogy e negyedfe'l évtized alatt számos oly eset fordult elő hazánkban, melyeknél sajnosán éreztük a büntető törvény hiányát; de más részről pótolva van e veszteség az álfal, hogy ez előttünk fekvő törvényjavaslat csakugyan sokkal tökéletesebb s kivált sokkal kimerítőbb annál, mely az 1843-iki országgyűléseken képezte a tanácskozások tárgyát. így például mindamelett is, hogy harminczöt év előtti elődei véleményétől eltéröleg, nem törlé el a mai képviselőház a halálos büntetést, de el kell ismerni, hogy oly szabadelvűén, s annyi humanitással intézkedett a körül, mint eddigelé még egyik sem azon törvényhozások közül, melyek a halálos büntetést elvileg fenn kivánják tartani. Világosan kimondja ugyanis a törvényt indítványozott ministerium motivátiójában, hogy épen nem szándékozik megörökíteni törvénykönyvünkben a halálos büntetést, hanem fokonként kívánja azt megszüntetni s ez okból ime azon számos esetek közül, melyek eddig halállal büntettettek hazánkban, ma is már csak kettőre, sőt miután az államfő élete ellen irányzott megannyi praeventiv intézkedések által meggátolható merényletek mentől ritkábban fordulnak elő s e felett köztapasztalás szerint leggyakrabban maga az isteni gondviselés közvetlen oltalma alatt szoktak meghiúsulni, (Ugy van) illetőleg csak is egyetlen egyre, úgymint az előre megfontolt szándékos gyilkosságra akarja azt fentartani: sőt a mi ennél is nagyobb haladásra mutat, abban áll, hogy enyhítő körülmények között még ezen egy esetnél sem tartozik a biró feltétlenül halálra ítélni el a bűnöst^ hanem belátása szerint enyhébb büntetéssel is sújthatja azt: már pedig tudjuk, hogy épen abban állott a halálos büntetés elleneinek egyik legnagyobb kifogása, hogy az nélkűlözé a büntetések egyik fökellékét, úgy mint a súlyosbítás és könnyítés lehetőségét, a minek eként eleje lett véve. Nem állittathatik-e tehát, hogy maga a tisztelt képviselőház is csak opportunitás szempontjából akarja a halálos büntetést még egy ideig fentartani ? I Ámde ki tudná megmondani, hogy mikor érkezend el azon idő, midőn nem leend többé szükség arra, hogy ez opportunitásnak magát az elvet alárendeljük, illetőleg feláldozzuk; lehet-e ahhoz remény, hogy addig, mig emberi lények lesznek e földnek lakói, a szántszándékos gyilkosságnak már magát a paradicsomot beszennyezett esetei folytonosan fel ne merüljenek közöttük? Miután pedig ezekre decretálja a törvény a halálos büntetést, igen természetes, hogy már következetességből is kénytelen lesz abbeli intézkedését azok végleges megszüntetéséig, azaz a világ végéig fentartani. És itt tér el az én szerény véleményem a törvényjavaslattól, mert hiszen nem egy pár évtizedre szóló, hanem állandó tartós büntető törvénykönyv alkotása a mi jelenlegi feladatunk, alkossuk tehát azt ugy meg, hogy nemzedékről nemzedékre dicsőíttethessenek azok szerzői, s hogy e tekintetben is tündöklő példaként álljon az ma is már minden más európai codexxel szemben; mert ne higyjűk, hogy ha benne hagyjuk ma a halálos büntetést is abban, onnan azt per excerpta valami kis novella által ki lehessen többé küszöbölni. De még bátran fel merem állítani, hogy azon általam fentebb jelzett megszorítások után, melyeket a képviselőház bölcsessége eddig is már időszerűnek ismert el, annak, hogy a halálos büntetés innen túl is még ott álljon a többi büntetések sorában, majdnem semmi practicus haszna nem lesz többé, a mennyiben azt a biró lehető legkevesebb esetekben fogja alkalmazni, és e felett még mint elrettentő eszköz is teljesen hatálytalannak fog mutatkozni. Mert avagy lássuk, hogy fog a dolog jövőben a biróra nézve állani; az előttünk fekvő 278. §. ugyanis azt mondja: „hogy a ki embert előre eltökélt szándékból megöl, halállal büntetendő," a 279. §. ellenben „fegyházat szab azon gonosztevőre, ki szándékosan ugyan, de szándékát nem előre fontolta meg"; nem önkényt felmerül-e tehát itt mindenekelőtt azon kérdés, hogy ki lesz képes egész biztossággal meghatározni, hogy hol van az előre eltökélt szándékos gyilkosság és az előre ugyan meg nem fontolt,