Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

I. Rész. III. Fej. 20. §. A kiüb. tárgyalása. A képvh. tárgyalása. Halálbüntetés. 223 végre, épen azt mutatja, hogy már e kivételes rendszabály elrendelésének is megvan jótékony hatása. Komjáthy Béla megjegyzi, hogy e körülmény nem igazolja a halálbüntetés fentartását mert a vagyonbiztonság elleni büntetéseket maga a javaslat sem sújtja halálbüntetéssel. E büntetés védői az elrettentési elméletet pártolják, pedig azon körülmény, hogy a halálbüntetés egyszer sem hajtatik végre, mi jelentőséget sem ad az elrettentésnek. A bizottság többsége ezek után elvileg elfogadta a halálbüntetés fentartását. [2.] Képviselőház tárgyalása (1877. nov. 24.) Halálbüntetés. Teleszky István : Midőn a jelen törv.-javaslat az igazságügyi bizottságban tárgyaltatott, én azon, elismerem, jelentéktelen kisebbséghez tartoztam, mely szavazatával a halálbüntetés eltörléséhez járult. (Helyeslés balfelöl.) Midőn ezúttal magam és társaim nevében ugyanezen irányú módosítást vagyok bátor a 20. §-hoz bemutatni, nem vélem ezt teljesíthetőnek a nélkül, hogy módosításom indokolására némelyeket a t. h. figyelmébe ne ajánljak. Jól tudom én, hogy a halálbüntetés kérdése írók és szónokok kitűnőségei által pro et contra megvitattatott. Sokkal inkább ismerem csekély tehetségemet, semhogy azon hitben ringathatnám magamat, hogy az én igénytelen felszólalásom az évszázados irodalom eredményét csak hajszállal is legyen képes előbbre vinni. Ezt nem is fogom megkísérteni. Mindamellett nem tartanám helyesnek, ha azon indokokból, hogy máskor és más alkalommal e kérdés már megvitattatott: a t. h. egyszerű szavazattal döntene a kérdés felett. A kérdés fontossága a megvitatást annál inkább szükségessé teszi, mert a halálbüntetés mellett és ellen felhozott érveket nem ismeri, nem ismerheti mindenki, s a közvélemény méltán megkívánja, hogy egy ily fontos kérdés eldöntésénél a szemben álló érvek és ellenérvek mérlegelésével döntsön a t. h. Szükségesnek tartom a megvitatást azért is, mert daczára az irodalom dús eredményének, a kérdést meghaladottnak tekinteni egyátalában nem lehet. A vita csak akkor lesz befejezve, ha az irodalomban és törvényhozási termekben folytatott harcz a fokozatosan tért foglaló egyik félnek, a halálbüntetést ellenzőknek végdiadalával fog végződni. A mint azonban egyrészt nem tartanám helyesnek, hogy a kérdés megvitatlanul maradjon, úgy másfelöl, különösen szemben a közvélemény azon jogos kívánságával, hogy a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat mielőbb törvényerőre emeltessék, részemről nem tartanám helyesnek, ha a vita medre nagyon megszélesbittetnék, és azért igyekezni fogok részemről némely jelentékenyebb momentum fölemlitésére szorítkozni. (Halljuk!) A halálbüntetés abstract jogosságának kérdésével nem foglalkozom. A jogtudósok elméleti vitáinak, academicusok nagyszabású fölszólalásainak méltó tárgyát képezi ez; de a törvényhozás gyakorlati terén háttérbe kell ennek vonulni, hogy átengedje a tért azon kérdés megvitatásának: czélszerü-e és szükséges-e a halálbüntetés ? Mert, ha e kérdésre igennel felelünk, ha a halálbüntetés czélszerüségét, vagy épen szükségességét állapítjuk meg: akkor az abstract elvek daczára, én mint a halálbüntetések ellenzője is, e kérdésnek in concreto jogosságát nem vonhatnám kétségbe. A szőnyegen fekvő törvényjavaslat a halálbüntetést a felségsértés legsúlyosabb eseteire és az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságra szorítja; s ez esetekben is nem mint absolut büntetést tartja fenn a törvényjavaslat a halálbüntetést, mert az eredeti törvényjavaslatnak 90. és az igazságügyi bizottság által módosított szövegnek 92. §. szerint rendkívüli enyhítő körülmények esetében a halálbüntetés helyett életfogytiglan, vagy tizenöt évig terjedő fegyház büntetést szabhat. Teljes elismerésemet kell, hogy nyilvánítsam, a törvényjavaslat álláspontjából kiindulólag, a jelzett dispositiók irányában; mert egyfelül nem vonható kétségbe, hogy ha a halálbüntetés fentartatik: azt szűkebb körre korlátozni,