Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet (1880)

IV. A btkv. javaslatának átalános tárgyalása a képviselőházban. Komjáthy Béla. 95 Hogy nem javító e büntetés: azt hiszem, azt igazolni is felesleges; pedig ha megengedhetem is azt, hogy vannak a társadalomnak oly tagjai, kiktől irtózattal kell elfordulnunk, s attól megszabadulni a társadalom érdekében van; ki volna képes meghatározni a romlottság azon fokát, melyen túl már nincs javulás; én azt hiszem, senkisem, s vájjon nem menekülhet-e meg a társadalom a bűnöstől gyilkosság nélkül? Hogy nem népszerű e büntetés, azt már a mondottakkal beigazoltam. De mindezektől eltekintve, tagadom a büntető hatalom azon jogát, hogy életétói bárkit is megfoszthasson ; mert ha az egyeseknek nem szabad gyilkolni: nem létező jogát az államra sem ruházhatja át; pedig azt mindenki elismeri, hogy az állam hatalma az egyesek által átengedett jogok részeiből áll. Speciális magyar szempontból is csak elkárhoztatni tudom e büntetési nemet, s tagadom, hogy annak fentartására szükség volna, és e részben engem az indokolás sem győzött meg; mert a rögtönitélő bíróságokat a hatóságok egészen más bűnök elnyomására kérelmezték, mint a milyeket a javaslat halállal akar büntetni; ha tehát ellenkezőleg akarjuk e büntetést alkalmazni, akkor az u. n. szokásos s helyenkint és időnként nagy mérvben fellépő bűntettekre kellene alkalmazni, nem pedig azokra, melyeket a javaslatban látunk. A büntető törvényeknek a nép fogalmaival összhangzóknak kell lennie; már pedig a magyar nemzet az 1843. büntetöjavaslatban megbízottjai által e büntetésnem jogosultságát és szükségességét magtagadta, s a legelső jogászgyülés 1870-dik évben megalakulását azzal ünnepelte meg, hogy fölemelte szavát e büntetési nem ellen. A felhozható érveknek én legkisebb és leggyengébb részeit hoztam fel, azért nem is ringatom magamat a reményben, hogy a halálbüntetés pártolóit meggyőznöm sikerült; de másrészről pedig felteszem a t. házról, hogy ragaszkodva az 1843. évi büntetöjavaslatban kimondott és méltó büszkeségünket képező nagy eszméhez, a halálbüntetést eltörölni fogja; mert hiszen ki ne hajolna meg azon szavak igazsága előtt: büntessük a gonosztevőket, de ne utánozzuk. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Az előttünk fekvő törvényjavaslat eltéröleg az 1843-iki javaslattól és eddigi törvényeinktől, meghatározandónak tartja a büntetések legkisebb fokait. En ezen intézkedést sem a büntető jogi tudományból, sem a gyakorlati élet követelményeiből kifolyónak nem tartom, sőt épen ezekből kiindulva, határozottan elkárhoztatom. A büntetésnek az elkövetett cselekmények súlyával és jelentőségével arányban kell állani, azért a büntetés szigora vagy enyhesége mindig attól tételezendő fel, hogy milynemü és mily mérvű büntetés szükséges a cselekvény által megsértett jogállapot helyreállítására. A büntetés mérveit, minden egyes jogtalan cselekménynél létező különféle viszonyok és körülmények ismerete, a tettes lelki állapotának, romlottsági fokának megállapítása nélkül előre megszabni teljes lehetetlen; azokat csakis az ítéletre hivatott bíró képes esetről esetre meghatározni, annyival is inkább, hogy senki szigorúbb büntetéssel ne sujtassék, mint a mennyit cselekménye által kiérdemlett; már pedig azt a törvényhozó előre meg nem bírálhatja. Azért a törvényhozás eleget tenne hivatásának, ha csak a tapasztalások által helyesnek ismert büntetési nemeket határozná meg és a büntetési mérv meghatározásait a bíróra bízná. Hogy azonban úgy a tudomány, mint a tapasztalat a büntetés maximumát meghatározandónak tartja, nem azért van, mintha az egyes cselekvényeknek megfelelő büntetési mérv előre meghatározható volna; hanem azért, mert mind a tudomány, mind a tapasztalat, az emberi természetnek, az emberi gondolkodásnak, a testnek, a léleknek a kellemetlen hatásokkal szemben ellenállási képességét annyira felderítették, hogy annak alapján meg lehet határozni a büntetés azon mérvét, melyen túl a büntetés alkalmazása a helyes és igazságos büntetés föfeltételét semmisiti meg. Ebből kiindulva, ha csak azt nem akarjuk, hogy a bűnöst a társadalom örökre elveszítse, akkor a büntetési mérv legnagyobb fokát a törvényben meghatározni nem csak kívánatos, de határozottan szükséges s az állam érdeke megköveteli. A legkisebb mérv meghatározása azonban nem indokolható; mert lehetnek a körülményeknek oly alakulásai, melyeknek megfigyelése után, valamint a tettes személyiségének tekintetbe vételével, bár a jogtalan cselekményt és a bűnösséget kimondani kell, de ez esetben a bűntettnek nem annyira a megtorlás jellegét kell viselni, mint inkább csak azt constatálni, hogy a jogsértés csakugyan történt. Nem tagadhatja, azt hiszem, senki sem, hogy bármennyire leszállítjuk is a büntetési mérvet, lehet eset, hogy annak alkalmazása nagyon is túlszigorú leend, s akkor vagy el kell nézni azt, hogy a bűnös az általunk is túl-