Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Kőrösi Csoma Sándor

KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR. 43 köszöntést hozzon egy ezred előtt kivándorolt véreitől, kik messze nyugoton nagyszámú, ha nem is nagy nemzetté nőttek; hogy ha netalán szenvedés a magyar rendeltetése mindenütt s eldődeink ivadékát is elnyomva más népek által, szerencse s dicsőség nélkül találná, a régi magyar törzsnek ágait elhozza magával, vagy letelepedjék ott s a míveltség, jólét s vallás apostola legyen köztök: nem a legnagyobb, a legtisztább honszeretet vala-e az, mi őt erre lelkesité? S mi volt az, mi őt annyi sorhegyeken, vizeken, tengereken s míveletlen nemzetek országain átvezette, mi Káman és Zsimkaz kolostorokban, hol annyi évekig elkülönözve a világtól élt, lelkét föntartá, mi az ötven éves férfiút arra bírá, hogy Calcuttát elhagyva útnak induljon, ismét az egy, soha szem elől nem vesztett czél felé, mi adott erőt a férfiúnak, kérdem, ha nem honszeretete? Tán dicsőség utáni vágy? — Igen, Körösi vágyott a dicsőség után. Erezve, hogy éltét egy nagy czélnak szenteli, tudva mennyit szenvedett ennek eléréseért; a tisztelet, melyben neve az indiai tudósok közt állt, az érdek, melyet személye honában gerjeszte, neki jól esett nehéz fáradalmai közt. Nem áll senki oly magasan vagy oly alant, hogy magát embertársaitól egészen függetlennek nevezhetné. Az erénynek kiváltsága, hogy mást nem kiván, mint mit tőle megtagadni nem lehet — tiszteletet; s dicső társunk nem volt közönyös az emberek méltánylata iránt. De vajon a dicsvágy maga, mely oly tetteknél, melyekre pillanatnyi elhatározás szükséges, csodákat mivel, adhat-e erőt ennyi kitűrésre, a hiúság birhat-e valakit arra, hogy lemondva a közelebb fekvő dicsőségről, oly czél után fáradjon, melynek kivivása oly valószínűtlen? A dicsőség utáni vágy, maga azon ellen-