Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Szalay László

SZÁLAT LÁSZLÓ. 233 nagyravágyás nem vezette lépteit, s éveken át a nagy czél miatt, melynek élete szentelve vala, magáról megfeledkezett, azért veszté el a czéllal mindenét, nem keresve és találva vigasztalást még azon öntudatban sem, melylyel mások fájdalmaikat enyhiték, hogy e szörnyű csapásnak nem ők okozói. Vajon a haza kevésbbé veszett-e el, mert vesztét más okozta, s vajon kevésbbé fájnak-e sebei, ha a bűnnek súlya másokon fekszik is? Es mondhatjuk-e csak azt is? A tömeg többnyire igazságtalan Ítéletében, midőn egyes embereket istenesít, s azt, min egy egész korszak dolgozott, egynek tulajdonitja: de nem kevésbbé igazságtalan azon kárhoztatás is, melyet egész országok veszténél egy emberre mondunk. A bűnnek súlya egynél nagyobb lehet. Magas állásában kevésbbé volt szabad csalódnia. Épen mert tudhatá, hogy a népszerűség árja azokat, kiket emel, többnyire elragadja, vigyázóbbnak kellett volna lennie. De vajon a bűnnek terhe csak egy szerencsétlenen fekszik-e, s nem mindazokon, kik csalódásaiban osztoztak, kik azokat talán belátták, s a dagadó árnak, melylyel a közvélemény mindent elragadott, ellentállni nem tudtak? s a nemzedék, mely a hazának bomlásánál jelen volt, felmentheti-e magát a vádtól, melyet a jövő egyesek felett kimond; fölmentheti-e magát főkép a kötelességtől, hogy mit halomra dönteni engedett, újra felépítse, s utódjainak igy adja át? Ezen gondolatok, melyeket Szalay a zürichi tó partján fel s alá járva, szivének keserűségében elmondott, foglalták el egész lelkét, s a fájdalom, mely tehetségeit lebilincselé, megfosztotta őt azon vigasztalástól is, melyet a munkában találhatott volna.