Eötvös József: Magyar írók és államférfiak : Eötvös József emlékbeszédei (1868)

Emlékbeszédek: Gróf Széchenyi István

126 GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN. De nézzétek közelebbről; nincsenek sehol a rothadásnak jelei; hol az idegen érzéketlenségében változást nem lát, ott e honnak gyermekei újra érzik a meleg lehelletet. Kiért keseregtünk — a hon csak tetszhalott volt, — hitünk fogja megmenteni életét, s ő föl fog támadni előbbi szépségében s hatalmában. Magyarország nem volt, hanem lesz. Harmincz éve múlt, hogy Széchenyi „Hitelében" ezeket elmondá; s mi, kik föllépésének tanúi valánk, nagy időkön mentünk keresztül, melyek többet adtak s többet vettek el tőlünk, mint mit egy rövid emberi élet alatt elérni vagy elveszteni lehetségesnek gondoltunk; de vajon most is, annyi év után, ki nem emlékszik a hatásra, melyet e szavak előidéztek? Sokan közülünk még félig gyermekek valánk, s mi egészen új szinben tűnt föl előttünk az élet, melynek küszöbén állva, dicső pálya nyilt előttünk; és lelkesedésünket megosztá a férfiú, ki egyszerre tért látott maga előtt, melyre tevékenységét fordithatá; s megosztotta maga az agg, ki életének határához érve, most legalább egy nagy reménynyel szállhatott sirjába. Valóban, ha e férfiúnak összes érdeme csak az lenne is, hogy nekünk e reményt adá; ha működésének minden nyoma eltűnt volna, s csak ezen napoknak emléke maradna fon: — ő megérdemelné hogy a hon mint a római senatus a consulnak Cannae után, háláját mondja ki, mert kétségbe nem esett hazája fölött, s mi valamennyien gyászt öltsünk érte, ki ifjúságunknak, ki egész életünknek jóltevője volt, mert legszebb pillanatait neki köszönjük, s neki köszönjük mindazon jótékony hatást, melyet, honfiúi lelkesedésre ébresztve, jellemünkre gyakorolt.